A márciusban és áprilisban „kisebb” fizetési szabadsággal megélt vízumszerzési procedúra végül azzal zárult, hogy áprilisban 15-i dátummal kiállították a 3 éves munkavállalói vízumomat, majd nagyjából egy héttel később – az egészségügyi vizsgálat és ujjlenyomat vétel után kb. 2 héttel – az ID kártyámat is kezembe vehettem. Ezek után át kellett gondolni a következő lépéseket, hiszen azzal a nem titkolt céllal jöttem vissza 2017. december elején Ras Al Khaimahba, hogy a családom is hozom magammal. A hivatalos residence papírok megszerzése után ezelőtt is megnyílt az út.

Az első és mindenekelőtt álló lépés a saját végleges szerződésem aláírása volt. Mint már korábban írtam, december elején Hilal jóvoltából először újra a JAH Restoration Project csapatához csatlakoztam addig, amíg a Department of Antiquities és Museums-nál a végleges szerződésem el nem készül. Erre az itteni „hatékonyság” miatt májusig kellett várnom, amikor is először kézbe vehettem egy aláírásra szánt tervezetet. Ezen kisebb változtatásokat eszközölve végül a szerződés június 3-i hatállyal lépett érvénybe, azaz ekkortól kezdve számítok a Ras Al Khaimah-i Emirátusok kormánya alá tartozó Régiségek és Múzeumok Főosztály régészének. Persze ne higgye senki, hogy az első aláírásra tökéletes volt minden a szerződésen.... Május vége és június vége között kisebb változtatások miatt még vagy 5-ször írtam alá ugyanazt a szerződést, Hol az oldalszámok cserélődtek fel, hol a szerkezetet kellett megváltoztatni és még kitudja mi miatt kellett hetente újra aláírni.... A lényeg, hogy a június vége óta eltelt 3 hónapban viszont ilyen procedúrára már nem került sor, tehát minden rendben lehet:D

Közben a szerződéskötés intézésével párhuzamosan a család kijutásával kapcsolatos teendőket is végig kellett gondolni. Öt fő feladatra kellett koncentrálni: 1, a családi vízum megszerzése; 2, Lüszi kutya kijutása; 3, Sárának iskola és úszáslehetőség keresése; 4, lakásbérlés és végül ötödikként Yvettnek munkakeresés.

Haladjunk szépen sorban és kezdjük talán a legösszetettebb résszel a családi vízum beszerzésével. Az Emirátusok törvényei lehetőséget adnak arra, hogy az itt dolgozó munkavállaló, mint szponzor, kihozza a családtagjait. Elsősorban a feleségét és gyerekeit. A szülők kihozása is lehetséges, de ahhoz rendkívül magas fizetésigazolást kell bemutatni. A családtagok residence vízumának megszerzésének lépcsői a következőképpen néznek ki: 1, entry permit beszerzése (a kiadástól számítva két hónapot él, ez alatt kell a családtagoknak belépni az Emirátusok területére); 2, a már itt tartózkodó családtagok első körben túlesnek egy egészségügyi vizsgálaton és szinte ezzel egy időben az ID kártyához szükséges ujjlenyomat vétel is megtörténik; 3, a harmadik az, hogy az egészségügyi vizsgálat eredménye után lehet benyújtani a kérvényt a végleges vízumhoz; míg a 4. és egyben utolsó lépcső a postán kiküldött személyi igazolvány és a vízum „begyűjtése” a bevándorlási hivatalnál. Az igénylések közül a legtöbb iratot egyértelműen az első alkalommal, az entry permit igénylésekor kell bemutatni. A legtöbb papír a szponzor részéről kell: útlevél, vízum, ID kártya másolat; munkáltatói szerződés másolata, fizetés igazolás, albérleti szerződés, itteni bankszámlaszám és az utolsó 3 hónap hivatalos, lepecsételt bankszámla kimutatása. A családtagok részéről ekkor csak az útlevél másolatra és 1 db igazolványképre, míg a családi viszonyok igazolására a házassági és a gyerek születési anyakönyvi kivonatának hitelesített eredeti példányára van szükség.

Ez utóbbit (mármint a hitelesítéseket) tudtam, de mikor márciusban otthon voltam csak a fordításokat csináltattuk meg a hitelesítést nem, így június végén az első igényléskor visszadobták az űrlapot. Persze próbáltam kiskaput keresni, hogy minél hamarabb elintéződjön a dolog, de az egyetlen megoldás az lett volna, ha az Abu Dzabiban lévő magyar nagykövetséget keresem meg az anyakönyvi kivonatok hitelesítése véget. Viszont mivel innen 250 km-re van Abu Dzabi és Sára iskolai papírjait amúgy is otthon kellett hitelesíteni, így az egész hitelesítési procedúrára a júliusi szabadság alatt került sor. Egy ilyen procedúra nem egyszerű: Magyar Külügyminisztérium Budapest az első kör, majd Bécs, az Emirátusok konzulátusa hitelesíti a magyar pecsétet.... Az egész hitelesítés nagyjából arról szól, hogy mindenki hitelesíti a másik pecsétjét :D de az iratot senki nem ellenőrzi :D Ennél még bonyolultabb az iskolai papírok hitelesítése: ott iskolai pecsét, tankerületi pecsét, EMMI pecsét, külügyi pecsét és nagykövetségi pecsét. Kész rémálom... Mindegy, a szabadság alatt ezek is el lettek intézve. Mikor augusztus 11-én visszarepültem és utána beadtam az igénylést a család belépési engedélyére, egy nap alatt megkaptam a papírokat. Innentől kezdve 60 nap volt a beutazásra, ami szeptember 8-ra lett kitűzve. Azért ilyen későre, mert közbeszólt a második legfontosabb dolog, a kutya kijuttatása...

Az Emirátusokban elég szigorúan meg vannak határozva a kutyák behozatalának szempontjai, de a legfontosabbak: minimum életkor 27 hét; EU-s állatútlevél; mikrochip; kötelező oltások: veszettség oltás, distemper, canine hepatitis, leptospirosis és parvovirus; TITER Teszt; hatósági állatorvosi igazolás 24 órával indulás előtt; külső és belső féreghajtás indulás előtt 48 órával és import engedély. A család korábbi kiutazása elé a legfőbb akadályt a TITER-teszt gördítette, hiszen a veszettség elleni védőoltás után levett vérvizsgálat eredménye után 90 nappal szállítható az eb, ami Lüszi esetében szeptember 3-t jelentette. A kiszállításban a Hellmann Logistics segédkezett és a kutya szeptember 5-6-án 24 órás út után, Amszterdam érintésével érkezett meg Dubajba. A kutyaszállítással kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az import engedély beszerzése interneten keresztül az Emirátusok egyik minisztériumának honlapján keresztül történik. 500 dirhamba kerül és 30 napig él. Ez alatt kell kiérni a kutyusnak. Az itteni érkezés és átvétel még egy külön bejegyzést megérne, hiszen vámot, adót, légitársaság illetéket és persze állatorvosi vizsgálati díjat kell fizetni. Ez egy 2-3 órás ügymenet, úgyhogy esetünkben különösen jó volt, hiszen az gép 1 órás késéssel 6-án éjfélkor szállt le, azaz hajnal 3-kor tudtam átvenni a kutyát, de ő legalább már itt volt :D

1. kép: Lüszi már itt, és ismerkedik az otthonitól eltérő környezettel

A kutya szeptember 6-án hajnalban már nem a Yasmin village-beli lakásba került, ahol az eltelt egy évben laktam, hanem az új Al Hamra villageben lévő apartmanba, amit nagy szerencsével sikerült kifognom. Külföldi munkavállaló esetében itt általában úgy működnek a dolgok, hogy a munkáltató egy meghatározott összeget biztosít a lakhatás támogatására, amely vagy azt jelenti, hogy a munkáltató által biztosított lakásban kell laknod (ilyen volt a Yasmin village-i) vagy a pénzt kapod meg és szabad választásod van. Az új szerződésem esetén ez utóbbi játszik, ami lehetővé tette, hogy közel 1 hónapnyi utánajárással egy nagyon jó helyen fekvő lakást tudjak bérelni. A bérleti szerződést igyekeztem még a szabadságom előtt elintézni, ezért július 5-vel indult – két nappal a hazautazásom előtt – a lakás bérlete. Maga a lakás részben bútorozott volt, ami azt jelentette, hogy a nappaliba ülőgarnitúrát és a két hálószobában lévő ágyakba matracokat kellett venni, de a többi bútor szerencsére rendelkezésre állott. Ezek beszerzése persze csak a család érkezése után, azok jóváhagyásával történhetett :D

2. kép: Részlet a lakásból és a kilátás

Mikor júliusban otthon hitelesítésre kerültek a papírok, köztük Sára iskolai bizonyítványa is, addigra el kellett dönteni, hogy itt melyik iskolába íratjuk Sárát. Erre azért volt szükség, mert minden itteni iskola a saját formátumának megfelelő ún. transfer certificate-t kér a gyerek megelőző iskolájából. Ezt az iratot Sára iskolájának kellett kitölteni, hitelesíteni és persze utána mindenki másnak hitelesíteni. Tehát a hazautazásomkor már vinnem kellett a nyomtatványt. Az iskola kiválasztásánál 3 szempontot kellett figyelembe venni: 1, angol vagy amerikai tanmenet szerint tanítsanak; 2, lehetőleg normális tandíjért; 3, legyen úszócsapatuk. Ez utóbbi azért volt kiemelkedően fontos szempont, mert az Emirátusok ezen részén nem nagyon lehet találni normális úszócsapatot, uszodát, edzőt. Ha van is akkor vagy horror áron vagy messze. Úgyhogy mindent alaposan mérlegelve végül a RAK Academy PYP School-ba terveztük beíratni a gyereket.

3. kép: Sára már az iskola egyenruhájában

Az ötödik dologgal volt a legkevesebb gondom augusztus előtt, ez pedig Yvettnek munkalehetőséget találni a szakmában. Azzal, hogy én kikerültem a JAH Restoration Project csapatából és átkerültem a Régészeti Főosztályra, egy hely felszabadult a csapatban. Ráadásul 2018 januárjától indul a régészeti munka második fázisa, ami elég hosszú időre még közel 10 új régész felvételét jelenti. Így ígéretet kaptam Hilaltól arra, hogy október végétől-november elejétől Yvett is a csapat tagja lesz.

Július elején úgy utaztam tehát haza szabadságra, hogy itt ugyan van pár elintézni való még, de minden jel arra mutatott, hogy valamikor szeptember elején a család is útra kelhet és költözhet az Emirátusokba. Az iratok otthoni hitelesítése és a család, valamint a kutya belépési engedélyének itteni megszerzése után augusztus közepén ez az időpont gyakorlatilag kőbe vésve szeptember 8-a lett. Augusztusban a kiköltözéssel kapcsolatos feladatok nagy része (lakáskiadás, autóeladás, pakolás, stb. ) nem itt, hanem már otthon Szegeden zajlott (erről majd egy másik blogon Yvett tollából olvashattok). Szeptember 6-án hajnalban Lüszi, majd szeptember 8-án este mintegy 140 kg poggyásszal Yvett és Sára is megérkezett Dubajba. Élesbe fordultak a dolgok...

 4. kép: A család az érkezés után együtt a reptéren

Az első hetek tennivalója 3 dolog körül összpontosult: Sárának és Yvettnek minél hamarabb megszerezni a vízumokat és az ID kártyákat, Sárát beíratni az iskolába és berendezni a lakást. Számomra is meglepően gyorsan 2 hét alatt elintéződtek a dolgok. Szeptember 18-ra meglettek a vízumok, míg a személyi igazolványokat szeptember 24-én tudtuk átvenni. Sára pedig a felvételi teszt megírása után szeptember 25-én eltudta kezdeni az iskolát. Kisebb fennakadás egyelőre csak az úszásban mutatkozik, ugyanis az iskola uszodája felújítás alatt van és még kb. 2 hét mire ott elkezdődhetnek az edzések. Szerencsénkre azonban rögtön az első héten olyan edzőt találtunk Sárának itt, aki a kieső időben is átlagon felüli edzésmunkát tart neki. És hogy milyen kicsi a világ? Sára edzője Svetlana, aki Nagykikindán született a mai Szerbiában. Szerb úszóbajnok volt, majd az Egyesült Államokban tanult, végül pedig 8 évet edzősködött Dubajban. Ki gondolta volna, hogy 4000 km-re Szegedtől egy szinte földi fogja az edzéseket tartani?

Röviden ez lett volna a család kiköltözésének eseménysora. Persze még annyi mindenről lehetne írni, kezdve az állami informatikai rendszer és ügyintézés hihetetlen és mindent látó működéséről; a milánói ruhakereskedőről, aki 3 öltönyt akart rám sózni egy pecsét beszerzése során; a magyar iskola által rosszul kitöltött transfer certificateről, ami miatt egy napot még is csak rá kellett szánni az Abu Dzabi útra, illetve ott vannak még az otthoni történetek is. Mindezek már nem férnek bele a jelen írásba és mostantól kezdve a blog szerkezete is átalakul, kettéválik. A családról, beilleszkedésükről, az emirátusokbeli életről innentől majd a dubajkulso.blog.hu-n lehet olvasni, míg én igyekszem megmaradni a szűkebb, szakmai leírásoknál, régészeti eseményeknél. Azokból pedig lesz bőven az elkövetkező időben, hiszen először egy angol társaság jön terepbejárást és geodéziai felmérést végezni, majd egy francia kompánia keresi a legkorábbi földművelők nyomait a térségben (újkőkor rulez!), míg decembertől két-három hónapig egy több éves munka indításaként a pekingi egyetem csapata jön megásni a a kora iszlám időszakától egészen a 17-18. századig meghatározó térségbeli központot, Julfart.

Lesz mit ásni és megírni :D

5. kép: Játék a tengerparton

2014. februárjában jöttem haza Katarból és az utána eltelt 3 évben nem vettem részt külföldi ásatásban. Ennek több oka volt.

A legfontosabb a család. Családos ember vagyok, nem könnyen viselték az itthon maradottak és én sem az afganisztáni másfél évet, még akkor sem, ha ez alatt az idő alatt 4-szer tudtam hosszabb-rövidebb időre hazajönni. A katari karácsonyi kint lét pedig főleg nem jött jól. Ezért úgy döntöttünk megpróbáljuk összehozni, hogy a család és a szakma is működjön együtt. Erre azért is volt lehetőség, mert a múzeumi munkám meg volt itthon és így egy bizonyos körben kellett csak mozognom és nem elszakadnom a többiektől. Panaszra és unatkozásra nem lehetett okom, hiszen amíg még a múzeumnál voltam 2016 végéig, részt vettem a 47-es, 55-ös út szélesítésében, a Mórahalom és a Hódmezővásárhely elkerülő út, illetve az M4-es autópálya megelőző feltárásaiban. 

A másik oka a külföldi projektektől való távolmaradásnak az volt, hogy most már elsődlegesen olyan munkát vállaltam volna, ahova lehet a családot is vinni. Aki ilyen körben mozog az tudja, hogy ilyet gyakorlatilag lehetetlen találni. Ezért maradtunk a fenekünkön. Két olyan felkérés volt, aminek rögtön igent mondtam, az egyik a "vissza Mes Aynakba". A "Búcsú Mes Aynaktól" posztban (http://regeszafganisztan.blog.hu/2017/12/20/bucsu_mes_aynaktol) írtam róla, hogy azért sem volt könnyű elszakadni Afganisztántól, mert sokáig a levegőben lógott, hogy a kint volt csapat egy részét újra visszahívják. Ez a tervezés/feltételezés pontosan a 2014. év közepétől a 2015. év elejéig tartott. Aztán az egészből végleg nem lett semmi. A másik felkérés teljesen váratlanul jött valamikor 2015. októberében. A katari posztban említettem, hogy a munka egyik vezetője Dr. Richard Fletcher volt. Bár alig két hónapot voltam kint, de talán mindkettőnk szakmai elhivatottsága miatt, maradandó emlékek maradtak meg egymásról. Mondjuk Richardra nem lehet nem emlékezni, hiszen annak ellenére, hogy professzor - vagy talán pont ezért - egy igen extravagáns figurát kell elképzelni. Szerintem mindent elmond róla az alábbi kép, amelyen skót dudával, katari fejkendőben látható az ásatáson...

Richard a Qubib Mosque feltárásán 2014. januárjában

Ő írt egy levelet 2015 vége felé, hogy a tervek szerint valamikor 2016 nyarán-őszén a vezetésével indulna egy katari projekt Marokkóban, aminek lennék-e a terepi vezetője? 5 éves munka, évi két hónap terep Marokkóban, a többi 10 hónap Katarban. Az ajánlat legfontosabb pontja viszont az volt, hogy lehet vinni a családot is. Minden egyben volt, amit elterveztünk! Egy ilyen ajánlatnak ki tudna ellenállni, még akkor is ha az előző posztban már megemlítettem, hogy Doha nem az a kifejezetten "élhető" város. Valamikor 2016. áprilisában aztán ki is írták a pályázatot az állásra. A lehető legjobbkor, hiszen pont abban a periódusban volt az életem, hogy személyesen is szembe kellett néznem azzal, bármit is érsz el a szakmádban, hiába akarsz változtatni, ha nincsenek politikai kapcsolataid, akkor nem fogsz tudni fentebb lépni. A "dörgölőzés" nem az én habitusom, inkább megmaradok az ásónál.... Erre jött ekkor ez a kiváló lehetőség! Szakma, külföld, család. Hát persze, hogy megpályáztam, mivel Richard folyamatosan támogatásáról biztosított. Aztán úgy május közepén beütött a mennykő! A Qatar Fundation, amely a pénzügyi fedezetét adta volna a projektnek, valamiért visszamondta a pályázatot. Nincs pénz, nincs projekt... Maradjunk annyiban, hogy 2016 első fele nem az én évem volt....

Mindezek ellenére az életnek menni kellett és ment is tovább. Ugyanakkor eddigre már világossá vált, hogy váltani kell. Nem is biztos, hogy ekkor még külföld volt elsődlegesen a váltás célja, hanem látva a tehetetlenséget, illetve változtathatatlanságot, ami körülvett csak a múzeumtól való eljövetel volt a cél. Erre rövid időn belül két lehetőség is kínálkozott. Úgy látszik, amilyen gyorsan mentek el a lehetőségek, ugyanolyan gyorsan jöttek is. 

Az első megkeresés Károlytól jött, aki az M44-es Szarvas környéki megelőző feltárásaira keresett régészt és koordinátort, aki levezényli a terepi munkákat. Ez egyelőre egy tapogatózó megkeresés volt, hiszen a munkák nagy valószínűséggel 2017-ben indulnak majd (most már tudjuk, hogy akkor is indultak). Ennek ellenére - elsősorban Károly és a saját helyzetem miatt - igent mondtam a felkérésre. A kilátásba helyezett munka túlmutatott az általam eddig végzetteknél, úgy kihívásokat állított, amikre régen szükségem volt. 

A másik felkérés régi barátomtól, Marek Lemiesztől jött. Róla már többször szó volt itt a blogon. Ő volt a két senior archaeologist közül az egyik Mes Aynakban, aki később egy ideig a régészeti projekt koordinátora is lett. Egy utolérhetetlen belépő égett be vele kapcsolatban először az emlékeimbe: 2012. május 11-én, megérkezésem napján Afganisztánba az "Isten hozott a pokolban!" felkiáltással köszöntött. Amely megállapítás, mint utólag kiderült, viszonylag jól leírta a helyzetet :D Marek 2016 nyarától kezdve az Egyesült Arab Emirátusokban lett egy restaurálási/régészeti projekt terepi főnöke. Ismerve munkámat és sanyarú sorsomat is, ugyanennek az évnek nyarán-kora őszén érdeklődött, hogy nem mennék-e ki az Emirátusokba? Első körben két dolog miatt lett a kérés ignorálva: 1, mivel elígérkeztem már, ezért nem csinálhattam hülyét magamból; 2, a projekt nem tette lehetővé, hogy a család is kiutazhasson velem, még akkor sem, ha Marek elmondása szerint több éves munkáról van szó. E két dolog miatt jegelve lett a dolog. 

Az élet azonban mindig hoz váratlan dolgokat. A múzeumból való kilépésem után egy rövid Somogy megyei próbafeltárást és egy nagyobb hódmezővásárhelyi megelőző munkát leszámítva nem látszódott még, hogy mikor indul az M44-es. Mindez tavaly télen, amikor az utóbbi évek leghidegebb tele volt. December közepétől egészen február közepéig kemény mínuszokkal kellett számolni. Kinek van ekkor kedve otthon lenni, mikor ezekben a hónapokban 20-25 fokos hőmérséklet van az Emirátusokban! :D Úgyhogy végül még is az lett, hogy a családdal és Károllyal megbeszélve, Marekkel leegyeztetve két hónapra újra a vállamra vettem a vándorbotot.

Indulásra készen

Azért csak két hónapra, mert itthon március közepétől kezdve bármikor indulhatott az M44-es, illetve két hónap az a minimum időszak, amennyi időre a kinti projekthez lehet csatlakozni. A költségvetés ennyi idő kint lét után téríti meg a repülőjegy árát. Úgyhogy 2016. január 24-én - otthagyva a többieket a kemény téli időben - este 11 óra körül, dohai átszállással érkeztem meg a hét emírség egyikébe, Ras al-Khaimahba (https://en.wikipedia.org/wiki/Ras_al-Khaimah).

... to be continued

Egy blogot közel 5 év távlatából újraindítani valószínűleg nem kis feladat. Hogy anno miért is maradt abba? Talán azért, mert létrejötte is csak annak volt köszönhető, hogy egy olyan munkában vettem részt a világ veszélyesebb részén, ami érdeklődésre tarthatott számot. Amint ez az opció megszűnt - mármint a világ veszélyes részén végzett régészeti munka - a blog léte is megkérdőjeleződött, majd elfelejtődött.

Hogy akkor most minek indítom újra? Az elmúlt évek alatt mindig is bennem volt a késztetés, hogy folytassam a dolgot, főleg hogy régészeti oldalról nézve "úttörőnek" tűnt a dolog, amit azóta többen is követtek. Most jött el aztán végleg az idő vagy fogalmazzunk úgy, hogy az idő újra "rákényszerített" arra, hogy belecsapjak a dologba.

Azért ne rohanjunk ennyire előre. Még nem tartunk a mánál, még mindig 2013. májusában vagyunk, Afganisztánban és innen folytatjuk történetünk, aminek a vonalát a ködbe vesző évek távlatából kell felvennem. 

Utolsó bejegyzésem 2013. május 16-án kelt annak kapcsán (http://regeszafganisztan.blog.hu/2013/05/16/regeszet_a_haboru_arnyekaban), hogy az első igazán komoly tálib támadás érte a tábort. Erről mindent megírtam akkor, de a következményei a nemzetközi csapat számára a vártnál rosszabbul alakultak. Pár héten belül szembesültünk azzal, hogy az afgán kormány, illetve a Világbank megijedve a támadás erejétől és nagyságától arra a döntésre jutott, hogy a lehető legrövidebb időn belül - a muszlim (elsősorban tádzsik) kollégák kivételével - felszámolja a nemzetközi csapatot.

Az utolsó közös kép a csapatról, még a májusi támadást megelőzően

Először mindenkit azonnali hatállyal evakuálni akartak a térségből, de rájöttek, hogy így az elvégzett terepi munkánk gyakorlatilag semmibe vész, hiszen mindenkinek szüksége van pár hétre az ásatási dokumentáció rendbetételére a terepi munkák végeztével. Ezért a régészeti koordinátorral egyeztetve több lépcsős kivonást találtak ki, a hátralévő munka nagyságától függően. Nagyjából augusztus végére a kollégák 90%-ának be kellett fejeznie a munkát és el kellett hagynia a térségét. Ketten-hárman maradtak októberig - a két vezető régészünk - az általunk leadott ásatási dokumentáció és elsődleges nyilvántartásba vett leletek ellenőrzése és az afgán kollégáknak történő átadás miatt. 

Én július 9-ig kaptam határidőt, hogy az általam feltárt területek ásatási doksiját leadjam. Ez pontosan egy hónapot jelentett. Ugyanis június 9-e volt az utolsó terepen töltött napom Mes Aynakban. Így visszagondolva semmi különös nem történt azon a napon, csak az évek távlatából jelent választóvonalat. 1,5 éven keresztül mindentől távol, egy táborban összezárva élsz 30 másik emberrel és olyan munkában veszel részt, ami valószínűleg nem adódik meg még egyszer az életedben. Ez a munka határozza meg mindennapjaidat, hétvégéidet, ezzel kelsz, ezzel fekszel és aztán egyik pillanatról a másikra elvágják. Ezért is volt jó az az egy hónap az utolsó terepi nap és a hazautazás között, mert fejben elkezdhettem a visszaszokást a "való világba".

A tábort július 9-én reggel hagytam el. Köszöntésemre a még ott lévő táborlakók mindegyike kijött. Felemelő érzés volt, főleg mert ez volt általánosan jellemző korábban a tagok közötti személyes ellentétek miatt. Az utam a kabuli irodába vitt, ahol leadtam a számítógépemet és aláírtam a kilépő papírjaimat. Majd a nap hátralévő részét és az estét a kabuli Park Palace hotelben töltöttem. Itt szálltunk meg mindig ha elutaztunk Kabulból vagy már este nem tudtunk visszatérni az innen 50 km-re fekvő Mes Aynakba. Mennyire furcsa az élet, hogy közel két évvel később 14 halálos áldozatot követelő terrortámadás érte a szállodát (http://www.bbc.com/news/world-asia-32732083), de sajnos ez történt többünk kedvenc libanoni éttermével is Kabulban (https://www.theguardian.com/world/2014/jan/18/two-britons-killed-kabul-restaurant-attack-taliban) az elutazásom után kb. fél évvel. Mikor megláttam ezeket a híreket, mindig a tábor amerikai biztonsági főnökének szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy egy esetleges támadást csak úgy tudunk elkerülni, ha nem leszünk rossz időben, rossz helyen....

Másnap 10-én isztambuli átszállással értem haza. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést. Mikorra kiszálltam a gépből addigra elfogadtam, hogy életem egyik szakmailag legfontosabb fejezete lezárult. Túlléptem azon, hogy 2 hónapja még azon törtük a fejemben feleségemmel, hogy hogyan tudnának közelebb költözni hozzám, hogy gyakrabban találkozhassunk. Irán és Tádzsikisztán volt a két szóba jöhető lakhely :D Ideálisak két nőnek :D Júliusra ezek a tervek már ködbe vesztek és a hazaérkezés örömét nem csorbította semmi. Ennek ellenére mintha légüres térbe kerültem volna. Nagyjából úgy telt az első egy hónap itthon, mint a kinti még 2012-ben csak ellenkező előjellel. Akkor ahhoz kellett hozzászokni, hogy a legkisebb robaj is bajt jelenthet, most pedig arra kellett visszaállni, hogy ne pattanásig feszüljenek az ember idegei és ide-oda cikázó szemmel figyeljen minden gyanús jelre.

Az élet azonban úgy hozta, hogy az "elszakadás" Mes Aynaktól nem ment olyan gördülékenyen, mint amennyire az elején lehetett volna sejteni. Ez egyrészt a felfokozott érdeklődésnek is betudható, hiszen szakmai cikkek mellett több zsurnalisztika és tévéműsor is foglalkozott a kint létemmel. A számtalan előadást a témában már ne is említsük, sőt még egy fotókiállítás is készült közel egy évvel később. Az "elszakadást" másik oldalról megnehezítették az emlékek. Egy idő után az ember elfelejti mindazokat a nehézségeket, amikkel kint tartózkodása alatt szembesült. A múlt ködébe vesznek az álmatlanul töltött éjszakák, a család hiánya, a biztonsági problémák, minden ami megnehezítette a hétköznapokat. Előtérbe kerülnek a kint köttetett barátságok, a felejthetetlen emlékek, a még egyszer talán soha nem látható régészeti emlékek és Afganisztán felejthetetlen atmoszférája. Mindaz ami miatt kimentünk, amiért évekig kint maradtunk, ami összekovácsolt minket. A harmadik, ami miatt még évekig a látókörben volt Mes Aynak, az az, hogy többször is felmerült először 2014-ben, majd 2015-ben, hogy néhányunkat visszahívnak Mes Aynakba folytatni a munkát. Időközben kiderült ugyanis, hogy a nemzetközi csapat távozása után inkább maradt a munka, mint haladt volna.... Ezért felmerült az az ötlet, hogy a korábbi csapat jobb képességű tagjait újra meginvitálják a térségbe. Elég sok levélváltás történt az ügyben, de végül mindkét alkalommal kútba esett a dolog. Így ha lassan is, de végleg le kellett számolnom azzal az illúzióval, hogy a belátható közeljövőben újra láthatom azokat a hegyeket, újra átélhetem azt az adrenalin dübörgést, ami a kabuli reptérre érve elborítja az embert. Talán nem is baj ez, de a mellékelt videó (valahol 4:17 környékén én is felbukkanok :D) egy kicsit felvillantja azt, hogy miért is olyan kiemelkedő lelőhely Mes Aynak és miért emlegetik még évekkel később is azok, akik részt vettek benne (https://www.youtube.com/watch?v=fQimfEU33L0). 

De nem is baj, hogy sikerült elválnunk egymástól, hiszen jöttek az újabb kalandok :D

Valamikor tavaly ősszel írtam egy rövid bejegyzést a minket körülvevő háborús helyzetről, biztonsági kérdésekről, amely talán egyértelművé tette, hogy bár nem írok a harci cselekményekről, de azok nap, mint nap körülvesznek minket. Talán ezzel sikerült egyértelművé tenni, hogy nem olyan felhőtlen boldogság az itteni munka, mint azt egyesek otthon előszeretettel gondolják.

Azért térek vissza a kérdésre, mert tegnap este lezajlott a tábor közvetlen közelében az eddigi legkomolyabb tűzharc, azóta mióta én több mint egy éve kint vagyok. Nagyjából este 22.50-kor, alig hogy befejeztem a családdal való beszélgetést a Skype-on, csapódott be az első rakéta a tábortól keletre lévő lévő rendőrposzt közvetlen közelébe. Ezt még 6 rakéta, valamint a nyomában kibontakozó, gépfegyverek és Kalasnyikovok okozta tűzharc követte.  A táborban élő civilek meglepő módon jól reagáltak a helyzetre. Pánik nem tört ki, mindenki a korábban elfogadott biztonsági előírásokat betartva lekapcsolta a villanyt, magához vette az előkészített úticsomagot és irány a kijelölt óvóhely. Jól működött a kiépített kommunikációs kapcsolat a tábor és az éppen Kabulban tartózkodó biztonsági főnökünk, valamint közte és a terület katonai parancsnoka között is. A tűzharc körülbelül 30-40 percen keresztül tartott egyre csökkenő intenzitással, majd este fél12 körül véget is ért. Röviddel a vége után személyesen jelent meg a terület katonai parancsnoka, egyrészt ellenőrizni a helyzetet másrészt megnyugtatni a kedélyeket. Az előkészített evakuációs tervek szerint ha komoly támadás érne minket, akkor első körben a központi rendőrörs lenne a kimenekítés központja, ha pedig az is támadás alatt lenne, akkor Kabul. Szerencsére erre ma nem került sor, hiszen mint kiderült nem a mi táborunk volt az elsődleges célpont.

Az utóbbi időben a szokottnál jobban felerősödött a területen a lázadók tevékenysége. Ez nem magyarázható azzal, hogy itt a tavasz és ez a szokásos tavaszi tálib offenzíva ideje, amely általában a Ramadan kezdetéig eltart, amely idén július 11-re esik. A változást az előbb már említett új katonai parancsnok jelenti. Valamikor két-három héttel ezelőtt a terület korábbi vezetőjét lecserélték és helyette az ezredes került ide, akiről első ránézésre is süt a katonai szolgálat és a harcedzettség. Első tevékenysége az volt, hogy megváltoztatta a terület eddigi védelmi szempontjait. A korábbi parancsnok a bányát körülvevő 3-szoros védőgyűrű vonalas védelmét tartotta szem előtt, ezt igyekezett fenntartani. Azt tudni kell, hogy ennek a gyűrűnek a déli vonalától kb. 5 km-re a lázadók ellenőrizte terület kezdődik. A kettő között pedig afféle "senki földje" húzódik. A korábbi parancsnok és a tálibok között egy status quo alakult ki. Persze ennek időnként voltak próbatételei, de komolyan egyik oldal sem veszélyeztette a másik területét.

Minden gyökeresen megváltozott azonban az ezredes érkezésével. Első intézkedései egyike az volt, hogy feladta a korábbi vonalas védelmet és elkezdett új katonai ellenőrző pontokat építeni a korábbi "senki földjén". Ezt a lázadók támadásnak vették, és a múlt vasárnap rajta is ütöttek az egyik újonnan épült ellenőrzőponton. Kint voltunk terepen, amikor nagyjából 12 óra körül déli irányból heves gépfegyver tűz hallatszott. Ekkor támadták meg a posztoló katonákat, melyek közül kettő meghalt, míg a támadó 8 tálibot megölték. Ez a támadás azonban nem tántorította el az ezredest céljaitól és kijelentette, hogy márpedig ő folytatni fogja az új ellenőrzőpontok kiépítését és ezzel a biztonsági zóna növelését. Ez a támadások egyik kiváltó oka. A másik a parancsnok személye maga. Ma megtudtuk, hogy az ezredes szálka a tálib lázadók szemében. Még a szovjet megszállás alatt kezdte katonai pályafutását, akkor már amerikai kiképzést kapott. A szovjet uralom után az itteni terület, Logar provincia rendőrparancsnoka volt és kemény kézzel tartott rendet a tartományában. A tálib uralom alatt az Északi Szövetséghez csatlakozott és harcolt a tálibok ellen, majd részt vett a 2001. decemberi, a Tora Bora barlangrendszerben indított hadműveletben is. Valószínűleg idekerülése után röviddel elterjedt visszatérte és tevékenysége valamit személye miatt elsődleges célpont lett a lázadók szemében.

Persze, hogy mi a tényleges kiváltó oka a megszaporodó támadásoknak, azt lehet nem tudjuk meg sosem. És hogy mi várható a továbbiakban? Ahogy egyik tádzsik kollégám mondta a támadás után: "Az ember élete Isten és a minket őrző katonák kezében van."

Ma egy éve született ennek a blognak az első bejegyzése. Akkor indítottam, amikor Isztambulon keresztül Kabulba indultam 12 hónappal ezelőtt. Az akkor bennem kavargó érzéseket, félelmeket nem könnyű így ennyi idő után felidézni. Az utóbbi időben nem írtam bele sokat. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy gyakorlatilag ki sem látszunk a munkából. Mikor 2012. május 12-én megérkeztem, akkor én voltam a 9. tagja a nemzetközi csapatnak. Ma közel 30-an vagyunk és most már restaurátorok is csatlakoztak a társasághoz. Hamarosan pedig a 3D-s szkenneres lengyel csapat is csatlakozik hozzánk. Elmondható, hogy a hatalmas méretűre duzzadt a régészeti feltárásban résztvevő társaság. Mindent összevetve körülbelül napi 500 ember dolgozik közvetlenül az ásatáson és akkor még nem számoltam a közvetetten a munka biztonsági, gazdasági és egyéb hivatalos ügyeit ellátókat.

Eredetileg egy évre jöttem és álmaimban sem gondoltam volna, hogy tovább maradok. A nehéz napokon az a tudat adott erőt, hogy hamarosan vége. De ahelyett, hogy ma felszállnék a hazatartó repülőgépre, még itt vagyok.

Nem volt könnyű döntés, de néha nagyobb az ember becsvágya, mint azt maga is gondolná. Őszintén megmondva hihetetlen erőt ad az, hogy részt vehetsz régészként a világ talán jelenleg legnagyobb régészeti munkálataiban, amelyek ráadásul alapvetően átírják majd Belső-Ázsia, ennek a térségnek a történetét. Ez a tudat érezhető minden oldalról, ami a feltárást körülveszi. Egyrészt az afgán politikai oldalról érezhetjük a munkánk kiemelt fontosságát és ennek a támogatását. Másrészt az itt zajló munkálatok hihetetlen média érdeklődést váltanak ki. Gyakorlatilag Japántól Csehországon keresztül az Egyesült Államokon keresztül minden jelentősebb és nem jelentősebb média megfordult itt és nincs olyan hét, hogy ne jelenjen meg valamilyen írás a munkákról a világ valamely pontján.

Nem utolsósorban a továbbmaradásra ösztönzött az a "nyomás", amely mind a kollégáim, mind az afgánok részéről érkezett. Ennek egyik része a munkám elismerése, a másik pedig emberi. A munkám elismeréséről annyit, hogy a Világbank kiadta a koordinátornak és a két vezető régésznek, hogy egy 20 szempontból álló rendszer alapján készítsenek értékelést a társaságunkról. Ebben a szempontrendszerben a szakmai tudáson át a nyelvtudáson keresztül a "csapatépítésig" minden benne volt. Számomra csak kissé meglepő :D módon én kaptam a legtöbb pontot. A másik ilyen elismerés, hogy a munkát szervező minisztérium egy kikérő levelet írt a szegedi múzeumnak, amelyben kérik a múzeumot, hogy még egy évre engedjen el kiemelkedő munkám miatt.
Nem volt könnyű helyzetben a múzeum sem, hiszen otthon is lenne munka, de elengedett. Igyekszem ezt valami különlegessel meghálálni majd.

Azt amit viszont a családom nyújt, azt még különlegessel sem lehet meghálálni. Ők cipelik azokat a terheket továbbra is, amelyeket nekem kellene és apa ott léte nélkül vágnak ők is nekik az újabb egy évnek. Igazából nem is tudom melyik a nehezebb.

Az emberi oldala pedig két irányú a dolognak. Az elmúlt egy évben nyitott szemmel és szívvel éltem itt, ami érezhető a mindennapi viselkedésemben is. Tudom, hogy nem tudok változtatni a világ folyásán, de legalább a velem együtt dolgozóknak próbálok segíteni a hihetetlen nehéz és kemény életükben. Néha nem kerül ez igazán sokba. Rendkívül értékelik például, hogyha az ember veszi magának a fáradságot és igyekszik néhány alapvető mondatot megtanulni a helyi nyelven. Mindig megmosolygom magamban, mikor különböző okok miatt a bécsi afgán nagykövetségre kell mennem és fársziul szólalok meg. Először mindig meglepődnek :D Pedig most már az egy év alatt azért tovább jutottam néhány mondatnál, de van olyan kollégám, aki nem is akar megtanulni még egy szót sem. Hadd ne mondjam, angol az illető... Mindez a hétköznapi, emberi viselkedés hihetetlen dolgokra képes, amely azt eredményezi, hogy a néha én sem tudom kezelni azt a figyelmet és kedvességet, ami viszonzásképp megnyilvánul.

Még sorolhatnám az okokat (talán százat is találnék), de inkább maradjunk annyiban, hogy a blog folytatódik a 2. évben is :D

Afganisztán hivatalos naptára 1922 óta az Iránban is használatos modern perzsa naptár. Sokban hasonlít a Gergely-naptárra. Az év 365 napja 12 hónapra van osztva. Az első 6 hónap 31, a következő 5 hónap 30 napos. Az utolsó hónap 29, míg szökőévben 30 napos. Az újév kezdete itt azonban egybeesik a tavaszi napéjegyenlőséggel, március 21-vel. A naptár kezdete Mohammed próféta mekkai távozásához, a hidzsrához kapcsolódik, amely a Gergely-naptár szerint 622-ben történt. Bár hivatalosan csak ebben a két országban használatos ez az időszámítás, de az újév kezdetét - a Nowruzt - majd minden muszlim országban megünneplik, de különösen a közép-ázsiai országokban (Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Azerbajdzsán, Kirgizisztán stb.) erősek az ünnep hagyományai. Annak ellenére, hogy csak iszlám országokban ünneplik, nem vallási ünnep, hanem a természet ciklikus újjáéledésének ünnepe. Érdekesség, hogy Albániában is megünneplik, ahol Sultan Nevruz-nak hívják. Afganisztánban hivatalosan 2013. március 20-án délután 15.30-kor vette kezdetét a Nowruz. Ekkor kezdődött az 1392. év.

Nyolc tádzsik régész is dolgozik a csapatunkban. Még a hét elején megkértük őket, hogy ha nem fáradtságos nekik, akkor ezen a napon gyújtsunk közösen tüzet és meséljék el a hagyományaikat. A biztonsági főnökünk a biztonsági kockázatra való tekintettel megtiltotta, hogy bárhova is kimozduljunk ez alatt a pár nap alatt így örömmel belementek. Azt tudni kell, hogy bár itt Afganisztánban is ez a hivatalos időszámítás, az ahhoz kapcsolódó iszlám előtti időkből származó hagyományokat nem nézik jó szemmel. Így van ez persze a legtöbb muzulmán országban, de például Afganisztánban az utóbbi időkben a közösségek vallási vezetői, a mollák, minden fórumon igyekeztek felhívni a figyelmet ezeknek a hagyományoknak a mellőzésére. Ez a tiltás elsősorban Afganisztán pastu lakosságában, illetve az ottani közösségekben erős. A tiltás oka pedig, hogy ezeknek a hagyományoknak a legnagyobb része az iszlám előtti zoroasztriánus valláshoz köthető. A tálibok uralma alatt pedig mindenfajta ünneplése, mint pogány hagyomány teljesen tiltva is volt.

Úgyhogy az esti vacsora után a tábor egy viszonylag távol eső részén tábortüzet raktak a tádzsik kollégák, jobb vállunkra virágport szórtak, kezünkbe vodkával teli poharat raktak és így köszöntöttük közösen az új évet. Az ünnep eredetét sokan magához Zoroaszterhez kötik, de többet nem lehet tudni róla. Hivatalosan az Akhaimenidák uralma alatt lett az újév kezdete az, mikor a Nap kilép a Halakból és belép a Kos jegyébe. A legtöbb rítus és ceremónia az ünnepségsorozat legfontosabb napjához, a tavaszi napéjegyenlőség előtti utolsó szerdához kapcsolódik. Az egyik legfontosabb szerepe a tűznek van. A tűzbe különböző gyógyító és illatos növényeket szórnak, amelyek a betegségeket űzik el. Jellegzetes hagyomány a tűzugrás. Hétszer kell átugrani a tüzet az újév kezdetén, akkor lesz szerencséje az illetőnek. Egyes helyeken a lányuk a hosszú csadorral beterítik a férfit és közösen ugorják át a tüzet. Aztán ha valaki, addig amíg a tűz el nem alszik lábával megérinti a tüzet még kétszer ugorhat. Ő a szerencsés repetázó. Az ünnep hagyományosan hosszú, 13 napos. A modern korban ebből hivatalosan csak két nap maradt meg. Az ünnepekre a ház kitakarításával, új ruhával, ételekkel készülnek. A gyerekeknek pénzzel, ajándékokkal kedveskednek. A hetes szám újra visszatér abban is, hogy ilyenkor a terített asztalra - ahol helyet adnak Firdauszi verseinek, a Koránnak, egy tükörnek és az aranyhalnak - hét 's'-vel kezdődő tárgyat, élelmet is odakészítenek. Mindegyiknek megvan a maga funkciója. A 'sabzeh' - frissen kinőtt termés, búzacsíra, szimbolizálja a újjászületést, a 'samanu' - édes búza erőt és termékenységet ad, 'sir' - fokhagyma egészséget ad, 'serkeh' - ecet a tisztaságot jelképezi. Igyekeznek ilyenkor a rossz, elhasznált, törött dolgoktól megszabadulni. A tádzsikok elmondása szerint a lelőhelyen, az ásatáson feltárt Szasszanida-kori tűztemplomokban talált törött lámpák is ennek az ünnepnek a maradványai.

Az üveg vodka elfogyasztása és a tűz elalvása után mindenki nyugovóra tért. Azt persze nem lehet nem észrevenni, hogy az ünnep bizonyos elemei, amelyek az újjászületést szimbolizálják, annak gyökerei nem Zoroaszterig, hanem a földművelés kialakulásáig, a neolitikumig visznek vissza. De ez egy másik történet....

Soha nem tagadtam, hogy Homérosz Íliász és Odüsszeia költeményei a kedvenc olvasmányaim. 13-14 éves koromban olvastam először őket, én is megküzdve a hexameteres verseléssel, de azóta valahogy nem telik el úgy félév, év, hogy újra és újra szükségét ne érezzem kézbe venni a két művet.

Persze ez alatt az elmúlt húsz év alatt mondhatni azt is, hogy szenvedélyemmé vált a trójai mondakör, annak kutatása és minden, ami hozzákapcsolódik. Legyenek azok M. L. West munkái, az oxfordi kézikönyv sorozat Égeikum bronzkorával foglalkozó kötete, Manfred Korfmann ásatásai vagy Schliemann írásai. A sor végtelenségig folytatható lenne, hiszen töméntelen és szerteágazó a régészeti, irodalmi, művészeti és egyéb kutatás, amely a korszakkal foglalkozik.

A tudományos munkák mellett persze sok minden átment a kezeim között olyan is, ami csöppet sem sorolható a hitelesnek tartható munkák közé. Van közöttük népszerűsítő munka vagy hollywoodi "remekmű". Én azt mondom, hogy persze, ezek nem tekinthetők hiteles munkáknak, de sajnos vagy nem sajnos, a nagyközönségnek Brad Pitt jelenti Akhilleuszt...

Nagyjából ez az én hobbim. Sosem tartottam magam késő bronzkor kutatónak vagy igazi Trója-szakértőnek. Ahhoz már késő is irányt váltani, nevezzük csak "szerelemnek".

És hogy mindez hogy jutott most eszembe? Kint Afganisztánban is előkerült persze menetrend szerint az Íliász és eszembe ötlött, hogy pár éve írtam egy rövid, két oldalas, közel sem tudományos - inkább valamiféle irodalmi munkára hajazó - összefoglalást Akhilleusz szemén keresztül. Ez végképp nem kapcsolódik mostani munkámhoz, de az ittlétemhez igen. 

Íme:

"Haldoklom…

Tíz év. Ennyi telt el azóta, hogy a Tenedosz szigetét elhagyva először megpillantottam a trójai fellegvárat. Akkor értettem meg, hogy miért is vagyunk itt. Gyerekkorom óta, még apám palotájában, semmi mást nem hallottam csak azt, hogy véget kell vetni a kereskedőinket ért atrocitásoknak, meg kell valahogy akadályozni, hogy a trójaiak végleg rátegyék a kezüket a tengerek közötti kereskedelemre. Az utóbbi időben egyre nehezebben jutottunk az eszközeinkhez szükséges ónhoz. A földet újra faeszközökkel műveltük, mert ami bronzot sikerült előállítani, abból mind fegyver készült.

Először megpillantva Tróját tudtam, hogy ez mindent eldöntő harc lesz. Addig nem lesz vége, míg az egyik fél el nem bukik. Megértettem, hogy egyedül Trója képes legyőzni minket, görögöket. És azt is, hogy annál jobb indokot, mint amit Agamemnón, Mükéné ura talált a háború kirobbantására, keresve sem találhattunk volna. Persze ehhez kellett sógornőjének bujasága. Helené! A görögség legszebb asszonya! Mikor eladósorba került a görög uralkodók többsége versengett kegyeiért. Szegény apja Tündareosz félt attól, hogy ha az egyikükhöz feleségül adja a lányt, a többi megharagszik és ellene fordul, ezért megígértette a királyokkal, hogy Helené leendő férjét mindenben támogatják. Így lett Spárta királyának felesége, míg testvérét a görögök vezetője Agamemnón vette el. Sokan nem értették mit keres egy ilyen asszony Menelaosz mellett. Ő is így lehetett ezzel. Az első adandó alkalommal szabadult is az aranykalitkából! No de Parisz, neki igazán lehetett volna több esze! Egy ilyen dicső dinasztia sarjának, aki apja Priamosz, Trója uralkodója révén őseit Darnadoszig, Élektra és Zeusz fiáig tudta visszavezetni, tudnia kellett volna, hogy vendégbarátjának feleségét elcsábítani halálos vétek, hát még magával vinni Trójába. Tudhatta volna, hogy a görögök csak az indokra várnak a Trója elleni háborúba! Hát most megkapták! Persze szó sem volt itt Helené elrablásáról, de azt még sem hagyhattuk, hogy szegény Menelaoszon nevessen a fél Égei-tenger!

Sok csatát megvívtam addig, míg ezek alá az embervastagságú falak alá értem, de olyan látvánnyal, mint ami a szemünk elé tárult egyikünk sem találkozott. Pedig itt volt a görögség színe-java. 1200 hajó és mintegy 100.000 ember gyűlt össze az indulásnál Aulisznál. Soha nem látott sokadalom. A görögség népei törzsenként indultak a harcba. Most látszott csak igazán mennyire furfangos volt az eskü, amit Helené esküvőjén vettek a versengő királyoktól. Persze ne gondolja senki, hogy az öreg Tündareosz saját maga találta volna ezt ki! Nem! A csavaros eszű Odüsszeusz, Ithaka király volt az ötletadó. De mi mást is várhattunk volna egy olyan embertől, akinek királysága három szélfútta szigetből áll valahol a görögök uralta világ nyugati szélén!

Tíz év.

Ennyi idő alatt a legnagyobb görög hős lettem. Sorsommal már születésem óta tisztában voltam. Tudtam, hogy csak itt Trója alatt válhatok minden idők legnagyobb harcosává, de a város hordozza végzetem is. Nem élhettem meg bukását, mert akkor mind az, amit itt tettem, a múlt homályába vész. Szegény apám és isteni anyám volt az, aki mindent megtett azért, hogy ez a sors ne teljesedjen be. Az isteni Thetisz, hogy sebezhetetlenné tegyen, születésemkor a Sztüx vizébe mártott, mások ezt úgy mesélték, hogy tűzbe temetett, hogy kipusztítsa belőlem a halandó atyai örökséget, nappal pedig ambrosziával kenegetett. Apám, Péleusz pedig barátjához Lükomédészhez, Szkürosz szigetére küldött. Azt hitte, így elkerülheti, hogy fiatalon érjen a halál. A sorsát azonban senki nem kerülheti el. Kheirón, a kentaur, akire nemcsak mint tanárra, hanem mint második apámra emlékszem, már gyerekkoromban megtanított arra, amihez a legjobban értek, a fegyverforgatásra. Ő adta nekem a Ligürón helyett a mostani nevemet is. Mióta az eszemet tudom gyilkolok, és így is halok most meg, ott ahol meg kell halnom, Trója falai alatt. A tudatom azonban nyugodt, mert hamarosan a Város is követni fog. Biztos vagyok ebben, mert mindent megtettem azért, hogy ez így legyen. Az eltelt tíz év alatt hűséges mürmidonjaimmal végigpusztítottam a Trójával szövetségben álló államokat. Így pusztult el Leszbosz, Lürnésszossz, Abüdosz. Kardomtól és az Öreg Pélion dárdámtól esett el a Tróját védő hősök színe-java. Én öltem meg az amazonok királynőjét, Pentheszileiát és Memnónt, az aithiopszok királyát, aki Hektór halála után lett a trójai sereg fővezére. Óh, Hektór! Az első és most már az egyetlen is, aki hozzám méltó volt a harcban. Vele éreztem azt, hogy két egyenrangú fél csap össze. Ha egy oldalra születünk, talán még barátok is lehettünk volna. Meg kellett ölnöm, mert ő vette el tőlem Patrokloszt! Patroklosz! Ó testvér! Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy a fegyvereimben engedtelek harcba! A saját sértődöttségem okozta a halálod! Ha Lürnészosz ostromakor nem rabolom el Bríszéiszt, aki rabul ejtette a szívem, most talán te is élnél kedves barátom. De ez is a sorsom része, mint az, hogy most meghalok. Ott ért a végzetes nyílvessző, ahol isteni anyám a vízbe mártott, a sarkamnál. Az egyetlen sebezhető pontomnál. A harc hevében még láttam, amint Parisz az idegre helyezi a nyílvesszőt és talán még a tollak susogását is hallottam, de utána már csak éles fájdalom maradt és az elmúlás. Fiam, Neoptolemosz veszi át Péleusz királyságát. Nevem, és mindaz, amit cselekedtem, legendák része lesz, és mindenki ismeri majd a Kheirón adta nevet: AKHILLEUSZ, mely azt jelenti, „ajaknélküli”."

Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Elsősorban azért, mert nem akarom idegesíteni az otthon maradt szeretteimet. Fölöslegesen ne aggódjanak miattam, hiszen szerencsére eddig nem történt velünk semmi olyan, ami miatt komolyan aggódni kellene. Másrészt azonban nem árt tudni sokaknak, hogy nem annyira "rózsás" a helyzet, mint amilyennek elképzelik. Sokan kérdezték, hogy mi a helyzet a biztonsággal idekint? Mit lehet erre mondani? Ahhoz képest, hogy - ahogy otthon is kitűnik a hírekből - mindennaposak az országban halállal végződő terrorista támadások, még az úgymond jól őrzött ISAF (International Security Assistance Force) táborok ellen is, ehhez képest nem lehet panaszunk. Dehogy illúzióink nincsenek a sérthetetlenségünkről az is biztos.

Lassan 5 hónapja vagyok kint. Az itt eltöltött időt két szakaszra lehet osztani biztonságérzet szempontjából. A választóvonal augusztus első három hete. Az előtte lévő három hónapban, annak ellenére, hogy történtek "harci" cselekmények, a folyamatosan kint töltött 85 napból összesen 1 olyan munkanap volt, amit nem dolgoztam le. Azt is azért, mert a szerződésem ügyében Kabulban voltam. Emiatt a "harci" cselekmények miatt még egy munkanap sem maradt el. Talán amiatt, mert egyiket sem éreztük közelinek vagy igazán veszélyesnek. Illetve mindig volt rá magyarázat a minket őrző katonaság részéről.

A Mes Aynak körüli körüli biztonsági zóna nagyjából 50 km sugarú területet érint.  Ennek a területnek a védelmét két ezred és a hozzájuk rendelt rendőrök, összesen mintegy 2000 ember látja el. Tudni kell, hogy a nemzetközi erők most már csak végszükség esetén avatkoznak be a helyi rendőrök és katonák mellett a "lázadók" elleni harcba. Készülve a 2014. évi kivonulásra egyre jobban, sőt gyakran minden katonai műveletet az afgán erőkre bíznak. Így van ez az esetünkben is. A biztonsági zóna nyugati határa a Kabul-Gardez közötti országút, ahol a Zahid Abad nevű falunál lehet rákanyarodni az Aynak-ba vivő "országútra". Az innen mintegy 10 km-re lévő régészeti táborig (nevezzük 1-es tábornak) 4 rendőrségi ellenőrző ponton kell áthaladni. Az út egy része itt sík területen visz, ahogy beérünk a hegyek közé a rendőrségi posztok megjelennek a hegytetőkön is. Egymástól látótávolságra, nagyjából úgy, hogy mindegyik egy 500-1000 m sugarú területet őriz. Nem tudom megbecsülni pontosan a számukat, de ezek a kisebb ellenőrző posztok lefedik a bánya teljes területét. 

A terület központi, Aynak-i rendőrközpontja a régészeti feltárások jelenlegi helyétől nem messze helyezkedik el.

                                                                             Jól látszik a telefonszám is a hegyoldalban:)

A terület keleti széléig így folytatódnak gyakorlatilag az ellenőrző és figyelő posztok. A bányába vivő, illetve az azon keresztül haladó utakon lévő ellenőrző pontoknál - a régészeket leszámítva - mindig mindenhol ellenőriznek mindenkit. El lehet képzelni reggelente és munka után, hogy a Zahid Abad-ból a közel 400 munkást szállító buszok ellenőrzése mennyi időt vesz igénybe, míg 6 ponton leszállítják őket és mindent átvizsgálnak. De ezt egyébként a bánya területén lévő kisebb falvakba igyekvőkkel is megcsinálják. Gyakorlatilag mindenkivel, aki a szűkebb bánya területére belép.  Látható, hogy mindent megtesznek a biztonság érdekében, de rések mindig akadnak. 

Visszakanyarodva az augusztus előtti helyzethez, a három hónap alatt jó pár alkalommal szembesültünk a hétköznapi valósággal Afganisztánban, de 1-2 esetet leszámítva nem éreztük a dolgot annyira testközelinek. Persze, ki mint nézi. A legtöbben azt gondolják, hogy a háború folyamatosan fizikai valójában jelen van. Mikor kijöttem én is arra számítottam, hogy ha nem is percenként, de nap mint nap pergőtűzzel szembesülök. A helyzet rosszabb. Ha folyamatos támadások nyilvánulnának meg, az ébren tartaná az ember ösztöneit. Mivel ez eddig nem volt jelen, így azt kell megtanulni, hogy megpróbálod végezni a munkád, este lefeküdni úgy, hogy felkészültél mindenre. Jól tudod, hogy bár nem történt semmi ma, de bármikor történhet! Gyakorlatilag szerintem így él ebben az országban mindenki. Nem tudhatod, hogy akárhova mégy is történik-e valami, de jobb arra felkészülni, hogy igen és akkor mit kell tenned. 

A két olyan esemény volt az első időszakban, amely rosszabbul is végződhetett volna. Az egyiket az okozta, hogy ugye a bánya területe hatalmas és jelenleg elég rossz az infrastruktúrája. A kínai bányavállalat a feltárásokkal párhuzamosan igyekszik ezt is kiépíteni. Ennek egyik eleme a vízvezeték-hálózat, mely gyakorlatilag keresztül szeli a bányát. Ennek fektetése során, mint utólag kiderült, a markoló elkapott egy a '80-as években lerakott szovjet tankelhárító aknát. A kezelő szerencséjére, amint belemarkolt a kotróval, észrevette a sárga színt és ugyanazzal a lélekjelenléttel ki is ugrott a markolóból. Így csak a kanál sérült meg. 

Azért azt el lehet képzelni, hogy mekkorát szólt a robbanás. Ráadásul mindez a délutáni pihenő közben történt. Néhányan erre a hangra ébredtek. Az biztos, hogy nem sokkal utána tájékoztató táblák lepték el a bánya területét, arról hogy hogyan is nézhet ki egy akna.

A felirat érthetővé tesz mindent...

A másik esemény alkalmával a táborhoz legközelebbi posztot érte aknavetős támadás, illetve mintegy félórán keresztül AK-47-esek ropogását is lehetett hallani. Ez az egy ilyen incidens történt a közelünkben. Mi még a szerencsések közé tartozunk. A tőlünk légvonalban kb. 5 kilométerre lévő kínai tábort, ahol a bányamérnökök és egyén kínai állampolgárok laknak rendszeresen érik ennél komolyabb támadások. A második héten lehettem itt, mikor híre jött, hogy 18, nehézfegyverekkel is felszerelt, tálib megtámadta a tábort. A katonák mindenkit megöltek, de azóta is rendszeresek az általában kéthetente őket ért rakétatámadások stb. Ezenkívül persze rengeteg információt szerzünk minden nap a munkásoktól, illetve a rendőröktől is. Az egyik ilyen volt, hogy júliusban a bánya keleti végéről próbálkoztak támadók bejönni, de csak az első ellenőrzőpontig jutottak és ott felrobbantva magukat három rendőrrel végeztek. A másik ennél kicsit nehezebb eset. Említettem már Zahid Abad települést, amely a Kabul-Gardez út mellett fekszik. Több szempontból is fontos. Egyrészt, ha hozzánk jön valaki, akkor ezen a településen kell keresztül mennie. Ugyanez igaz ránk is, ha Kabulba akarunk menni. Harmadrészt a sofőreink és a szakácsaink itt intézik a napi bevásárlásokat az ételekhez. Negyedszer, de nem utolsósorban pedig a munkásaink jelentős része idevalósi. Viszonylag nyugodt településnek ismertük, de júliustól egyre több olyan információ jött, hogy erős tálib jelenlét kezd észrevehető lenni a faluban. Egyik reggel kisebb robbanás hangja hallatszódott a faluból, melyet persze nem mindenki hallott csak aki rosszabb alvó. Kiderült, hogy hajnalban összecsapás volt a településen a rendőrök és a  lázadók között, amelybe amerikai harci helikopterek is beavatkoztak. Ez volt egyébként eddig az egyedüli esemény eddig, amelyben a külföldi hadsereg is megjelent. A helikopterek járőrőzése napi szinten működik, de egyébként nem jellemző az itt létük. 

Nagyjából ez volt a helyzet augusztusig. Azóta viszont észrevehető változás következett be. Persze július 20 és augusztus 21 között, Ramadan és az azt követő Eid ul-Fitr ideje alatt, nyugodtabb légkörről beszélhetünk. Az élet utána más lett. Valamikor augusztus legvégén az egyik este 23 óra körül ismét egy robbanás hangjai hallatszottak Zahid Abad irányából. Mint megtudtuk a falu és a hozzánk vezető úton lévő első ellenőrzőpont között egy katonai jármű aknára futott és hároman vesztették életüket. Nagyjából ekkortájt történt az is, hogy bent a faluban, amelyben 5-6 rendőrségi poszt van, tűzharcban megöltek egy rendőrt. Mindezek után nekem szeptember 1-én  Kabulba kellett mennem. A biztonsági előírások miatt aki a táborból Kabulba megy az csak reggel 8.30 után teheti és ajánlott 15 óra előtt visszaérkezni. Ugyanis reggel csak akkor mehetnek rá az autók a földútra, ha előtte a tűzszerészek végigjárták. Betartva az előírásokat nagyjából 8.45 körül értünk a faluba, még láttam, ahogy a munkások homokkal töltik fel a település határában a 2 nappal korábbi robbanás által okozott kráter. A falu központjában aztán hatalmas tömegbe ütköztünk. Hatalmason persze azt kell érteni, hogy kint volt a falu fél lakossága és vagy 10 rendőrautó a hozzátartozó rendőrrel együtt. Ugyanis gyakorlatilag bent a központban az út mellett alig 1 méterrel egy újabb aknát találtak elásva. Belegondoltam, hogyha 10 perccel korábban érünk ide.... Így meg kellett várni a hatástalanítást és jókora késéssel értünk Kabulba. Persze a Kabul-Gardez közötti út sem a biztonságáról híres. Még mindig látni azt a hatalmas krátert, amelyet az okozott, hogy valamikor június elején egy az út alatt elhelyezett hatalmas bomba két amerikai járőrt ölt meg. Az országutak mentén ilyen szempontból a legveszélyesebbek azok a részek, ahol valamilyen kisebb vízfolyás, erecske folyik át az út alatt. Itt a legkönnyebb az éjszaka leple alatt aknát elhelyezni.

Az igazán érzékelhető változás az elmúlt pár napban köszöntött be. Köszönhetően a néhány ostoba ember által készített Mohamed-film utóhatásainak.  Ostobát írtam pedig néha elgondolkodom azon, hogy aki csak egy kicsit is ismeri az iszlámot az jól tudja, hogy bármiféle támadás vagy annak vélt sérelem, amely az iszlám, a Szent Korán vagy a Próféta ellen irányul - a legkisebb is - hatalmas forrongást idézhet elő. Úgyhogy néha úgy tűnik, mivel időről-időre készülnek, hol dán karikatúrák, hol amerikai vagy izraeli filmek, hogy bizony itt valakiknek elég komoly érdeke lehet fenntartani a gyűlölet szikráját. Ide Afganisztánba a múlt hét közepén jutottak el az első hullámok a film kapcsán. Az afgán kormány persze megpróbálta csökkenteni a film okozta lázongás terjedését azzal, hogy Kabulban letiltotta a youtube alkalmazást, de egyrészt ezt az ország többi részén nem tette meg, másrészt csak időt tudott vele nyerni. Múlt pénteken volt az első kisebb tüntetés Kabulban, amelyet persze nagyobbak követtek. Ebből kifolyólag a koordinátorunk úgy döntött, hogy szombaton nem megyünk dolgozni, addig míg nem tisztázódott, hogy a munkások hogyan állnak a kérdéshez. Azt tudni kell, hogy a kint a terepen is jelen van a munkásaink vallási vezetője a mollah. Ő irányít mindent és ilyen kérdésekben az ő véleménye a mérvadó. Szombaton megnyugtatta a társaságot, hogy nem kell a munkások részéről, illetve az ő részéről valamitől is tartanunk, mert ismer minket, tudja, hogy nekünk nem ez a véleményünk. Ez egyrészről megnyugtató, másrészt eddig Afganisztánban elsődleges célpontok az afgán kormányerők (rendőrök, katonák), a nemzetközi haderő, illetve a kormánytisztviselők voltak. a támadások elsősorban ellenük irányultak. Most érzékelhető vagy érzékelni lehet majd nyilván egy eltolódást a külföldi civilek elleni támadások felé. Jól mutatja ezt a reggeli kabuli támadás repülőtéri alkalmazottak ellen (http://nol.hu/kulfold/halalos_ongyilkos_merenylet_a_film_miatt). Nálunk ez úgy jelent meg, hogy most, első alkalommal, a bánya biztonsági zónáján belül találtak egy odahelyezett aknát. Zahid Abad és a tábor közötti úton, az első és második ellenőrző pont között találták meg a szokásos reggeli ellenőrzés során. A terület parancsnoka szerint a biztonság továbbra is 100%-os...

Hát, így éljük a mindennapjainkat a biztonság szempontjából. Sok mindent nem tudunk tenni. Meg kell bíznunk a minket védő erőkben, nem szabad rosszkor, rossz helyen lennünk (bár hogy ez mikor és hol van...), illetve, hogy egy klasszikust idézzek: "Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport!"

A három hét szabadság letelte után újra várt Afganisztán. Közel sem ment olyan nehezen a dolog, mint az első alkalommal. A május eleji vízum és egyéb problémák már elfelejtődtek. Most célirányosan, Isztambul érintésével, gyakorlatilag 10 óra alatt Kabulba értem. Egyedül a családtól volt nehéz elszakadni. Ezt érdekes módon igazán csak Afganisztán légterébe éreztem. Isztambulból hajnali 3.45-kor indul a gép Kabulba. Így a indulást követő "reggeli" után a következő 3 órát alvással próbáltam tölteni. Ez több-kevesebb sikerrel ment csak, mert néhány külföldről hazatérő afgán még kihasználta a repülőgép nyújtotta előnyöket és alaposan felöntöttek a garatra:) Ha már otthon nem igen tehetik... Kb. 1 órával a leszállás előtt ébredtem fel. Akkor jött rám az a gyomor- és torokszorító érzés, ami az első ideérkezésem idején, hogy mit keresek én itt, stb-stb. Érdekes mód azonban ez rögtön elmúlt a gépből való kilépés után. Meglátva a rendőröket, megérezve a hőséget és a port, egycsapásra visszazökkentem a valóságba. Nem mondom, hogy hiányzott, de most már ismerősként köszöntött az ország.

A reptér pakolójában kisebb csapat várt. Marek, Damien és Vydhegi jött ki a repülőtérre. Igazából azért jöttek ennyien, mert rájuk esett a sor, hogy ha már értem jön az autó úgyis Kabulba, akkor ők elintézik a szokásos heti vásárlást. Így én is csatlakoztam hozzájuk. Az autó amivel kijöttek a társaság egy új járműve, egy páncélozott Toyota terepjáró. Nem tudom milyen vastag a páncélzat rajta, talán utánanézek, de még az én fizikumommal is nehéz volt megmozdítani az ajtaját is, illetve közlekedés  közben is érezhetőek rajta a plusz kilók.

Nagyjából két óra vásárlás után indultunk vissza Mes Aynakba, ahova nagyjából délután 13.30 körül értünk ki. - Egyébként csak azért hívom "pokolnak", mert még a májusi érkezésemkor Marek úgy köszöntött, hogy: "Isten hozott a Pokolban!". És így  bennem ragadt a megnevezés, de hogy az élét elvegyem kisbetűvel használom. - Az eltelt három hét alatt alapos változáson ment keresztül a tábor. Ez elsősorban a nemzetközi részre értendő, hiszen ide telepítettek 8 új lakókonténert a "régi" barakkok mellé. Az okát nem tudja senki, hiszen eddig 24-en voltunk, akik mellé míg én szabadságom voltam, érkezett Tina Görögországból és Raffael Costa Ricából. És mivel egy konténerben 3 szoba van, bár nem az én méreteimnek, így hova kell 24 új hely? Majd meglátjuk. Az új barakkok miatt elég kicsi lett a hely a korábbi "kertben", ezért kiütötték a régebbi bejáratot és ott lett egy nagyobb terület összenyitva. A tábor egyébként elég üres. Mindenki vagy inkább elég sokan szabadságon vannak. A legtöbbünk kihasználta, hogy augusztus 17-21 között a Függetlenségi Nap és a Ramadant követő Eid ul-Fitr miatt 5 nap szabadnap volt Afganisztánban. Én és Agnieska, aki Indiába utazott, augusztus elején vettük ki a szabadságot, a többiek pedig 15-16-án utaztak és majd augusztus végén - szeptember elején jönnek vissza. Aki nem utazott el, azok itt töltötték az 5 napot a táborban. 

A nagy összeborulás és kipakolás után beálltam röplabdázni. Mostanában unaloműzésként kitalálták a többiek, hogy délutánonként 1/2 5-6-tól vacsoráig röplabdáznak. Bár inkább pötyögtetésnek nevezném, de mozgásnak remek. Vacsora után az eredeti terv az volt, hogy a magammal hozott pálinkát megkóstoltatom a többiekkel, de valahonnan előkerült egy üveg vodka és így a pálinka valamint a Tokaji későbbre tevődött. A jó kis magyar szalámit persze mindenki ette, mint a sáska. Jellemző egyébként, hogy mindenki oda volt, hogy a híres magyar szalámi milyen jó stb-stb. Egyedül az angolok nem tudták miről van szó.... Néha azt gondolom, hogy az angoloknak csak arról van fogalmuk a világból, amire szükségük van vagy amiben élnek.

Kíváncsian várom a holnapi munkakezdést. Várom a munkásokkal a találkozót. Egyes hírek szerint az afgán régészek "sztrájkolnak", és mivel nélkülük nem lehetünk kint a területen, ezért lehet hogy jöhetünk vissza.

Meglátjuk. Insallah.

Most hogy itthon vagyok szabadságon igyekszem minden időt a családdal tölteni. Pont ezért, mivel a nagyobbik lányunk a serdülő kézilabda válogatottal Olimpiai Reménységek Versenyére a lengyelországi Szczyrk-be utazott, úgy döntöttünk, hogy mi is elmegyünk. Az útvonaltervezők és a GPS is a leggyorsabbnak útvonalnak Szegedről a Szeged-Budapest-Rajka-Pozsony-Zsolna-Szczyrk utat javasolták. A kisebbik lányunk is jött velünk, így párszor megálltunk az eredetileg 7 órásra tervezett úton. Az egyik ilyen megállóra Beckó előtt (ma Beckov - Szlovákia) került sor egy Lukoil benzinkútnál. Itt állított meg egy rendőr ellenőrizni az autópálya matricát. Rögtön észrevette, hogy a matrica ellenőrzőszelvényének hátoldalára nem volt felírva az autó rendszáma. Közölte, hogy a büntetés 50 euró. Persze nem tudtam volna mit csinálni ezért kiakartam fizetni, mikor elkérte az úti okmányomat. Valamiért nem az igazolványomat, hanem az útlevelemet adtam oda. Érdeklődve lapozgatta és ugye meglátta az afgán vízumot, ami felkeltette az érdeklődését. Meg is kérdezte, hogy ez afgán vízum? Mondtam, igen. És mit csinálok kint? Régészkedek. Erre felcsillant a szeme és a büntetés kifizetése nélkül elengedett.

Látszik, hogy telik az idő. Egyre ritkábban írom a blogot, ami azt jelenti, hogy minden megszokottá vált. A kezdeti idők újdonsága, izgalma mindennapossá lett. Az eleinte idegen, szokatlan dolgok az életem részei lettek. De úgy gondolom ez jó. Most már nem tereli el semmi a figyelmet a munkáról és meglepő módon a számomra eleinte annyira idegen régészeti anyag is egyre több meglepetést és izgalmat jelent. Tudom-tudom eddig nem igazán írtam a blogon szakmáról - most sem fogok :) -, de ígérem, hogy a következő rész a régészkollégák kíváncsiságát is kielégíti. 

Eredetileg ma akartam szakmáról írni, de aztán gondoltam, mivel a hétvégén ott alvással együtt két napot Kabul városában töltöttünk, nekem mindenképp nagyobb élményt jelentett 51 nap után hosszabb ideig kimozdulni és jó pár meglepetés is ért, ezért egy kis "útibeszámolót" adok. 

A történet ott kezdődik, hogy Richard a logisztikai menedzser amióta megérkezett, ez nagyjából három hete volt, minden pénteken relaxációt akar tartani a társaságnak. Ebbe kávé, vásárlás, ebéd fér bele nagyjából. Az első héten nem volt vevő rá senki, a második héten beakartunk menni Kabulba, de mivel előző este tört ki a tűzharc egy Kabul melletti szállodában a tálibok és az afgán kormányerők, illetve az amerikai tengerészgyalogság között, ezért az autónkat visszafordították a város előtt a rendőrök. Egyébként a szállodát egy esküvő utáni vacsora után támadták meg a tálibok, arra hivatkozva, hogy sérti az iszlám szellemét, mivel az előkelő afgán és külföldi vendégeknek alkoholt is felszolgálnak. Így a harmadik hétre elege lett mindenkinek abból, hogy gyakorlatilag nem mozdultunk ki a táborból az ásatási területen kívülre sehova, ezért úgy döntöttünk, hogy hosszabb pihenőt tartunk és csütörtök délután bemegyünk a városba, ott alszunk és pénteken délután visszajövünk.

Első ránézésre persze hülyének hangzik az ötlet. Ott aludni a világ egyik legveszélyesebb városában? Ha három hónappal ezelőtt teszi fel valaki ezt a kérdést, azt mondom nem. Két hónap után azonban kicsit másképp látom a dolgokat. Persze nem mondom, hogy felelőtlen lettem. csak megtanultam, hogy az itt élők legnagyobb része, sőt azt mondom ők a többség nem olyanok, mint amivel a sajtó, a média elárasztja az otthoni, nyugati társadalmat. Az itt élő emberek többségének ugyanúgy azok az értékek, mintha otthon lennék. Annak ellenére, hogy két, gyökeresen eltérő kultúrát képviselünk mi, úgymond nyugatiak és az afgánok, ennek ellenére a legutolsó munkással is letudok ülni meginni egy teát, megenni egy kenyeret és elbeszélgetni. Már amennyire megértjük egymást:) Sőt, az egyik munkás köztudott, hogy 1999-ig a tálib milícia tagja volt. Elmondásuk szerint több olyan ítéletet hajtott végre, amikor lopás miatt valakinek levágták az egyik kezét. De vannak itt mudzsahedinek is, akik részt vettek a szovjetek elleni harcban anno. Ennek ellenére egyik sem véreskezű ember. Tiszteletben tartjuk a szokásaikat, igyekszünk nem megsérteni azokat, és akkor nem lehet nagy baj.  Persze el kell fogadni azt is, hogy ennek ellenére bármikor bármi megtörténhet. Ennek ellenére nem ülhet a fenekén az ember hetekig, hiszen abba csak beleőrül. Még akkor is, ha az utóbbi hetekben Afganisztán szerte felerősödtek a tálib támadások és hozzánk is közel jutottak. Így kell a nap minden percében élni és talán ez a legnehezebb. Különösen igaz ez egy olyan veszélyes és számunkra ismeretlen városra, mint Kabul. 

Úgyhogy csütörtökön ebéd után fél órával, nagyjából 13.40-kor elindultunk Kabulba. Azért is siettünk, mert néhányan úgy döntöttek, hogy nem otthoni vagy más európai bankba utaltatják a fizetésüket, hanem itt az Afganisztáni Nemzetközi Bank-ban (www.aib.af) nyitnak számlát. Ezzel gyakorlatilag jelentősen lerövidítik a fizetés átfutási idejét, hiszen helyben történik az utalás, míg nemzetközi utalásoknál eltart 10 napig is az átfutás. Persze nem tudta senki, hogy csütörtök lévén mikor zárnak a bankok, de a legtöbben 16 órára tippeltek. Ebből az lett, mint kiderült, hogy 15-kor zár a bank:) És két perccel lekéstük a nyitva tartást. Lett is belőle mérgelődés. A többségnek készpénzre volt szüksége, ezért kézenfekvő volt, hogy mivel vásárolni is megyünk a múltkoriban emlegetett "Finest Supermarket"-be és ott van ATM ott vesz fel mindenki pénzt. Tudni kell, hogy Afganisztánban korlátozva van az automatákból való felvétel. Egy nap egy kártyával csak max. 200 USD-t lehet felvenni függetlenül a kártya limitjétől. Azt egyelőre nem tudom, hogy a banki készpénzfelvétel is korlátozva van-e, de gondolom előbb-utóbb megtudom azt is. Rövid bevásárlás az említett pénzfelvétel után irány a szálloda. 

A szálloda neve Park Palace (www.traveljournals.net/pictures/261550.html). Nagyjából Kabul központjában található. Persze kívülről nincs az a szokványos szálloda kinézete. Az egyik főút mellékutcájában van a bejárata, ami egy nagy vasajtó. Előtte fegyveres rendőr ül, a "szokásos" kellékekkel: homokzsákok, kalasnyikov, stb. Sorompó fel, újabb ajtó, itt két fegyveres ül és végzi el a motozást, majd egy belső szobában az útlevél ellenőrzése történik meg. Ezután mehetünk csak be a szálloda, ami egyébként egy kétszintes épület. Otthon nagyjából a háromcsillagnak lehetne megfeleltetni, hiszen annak ellenére, hogy Afganisztánban szokatlan igényesség jellemzi, sok az elhanyagolt része. A legnagyobb előnye, hogy udvarát az európai szemnek megszokott színek és nyugalom jellemzi. Viszonylag nagy park, élénk zöld színű fűvel, két szökőkúttal, padokkal és pávával. Az elmúlt két hónap szürke, barna színei után órákig eltudtam volna ülni a szabadban. Azonban itt is adnak a biztonságra. A tetőn 3-4 géppuskaállás, állandóan járőröző, távcsöves Kalasnyikovval felszerelt katonákkal. Nekünk a szobát Richard foglalta le, látszott is. 5 egyszemélyes szobát foglalt le 6 embernek.... A hibát úgy sikerült kiküszöbölni, hogy én és David egy kétágyas szobára cseréltük az egyik egyszemélyest és így mindenki maradhatott. Ennek örömére amekkora szerencsénk van, mi kaptuk az utcára néző oldalt, amit nemes egyszerűséggel elneveztünk "RPG side"-nak. Kitekintve az ablakon ugyanis látni lehetett, hogy hasonló magasságban van a másik tető is. Tökéletes egy aknavetőnek... De ha állandóan ez járna az ember eszében, akkor ki sem mozdultam volna otthonról. Oliver Cromwell mondta: Bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport! Sok más választás nem igen lehet... A dupla szoba egyébként előtér, konyha, két szoba és fürdő részekből áll. És amit már két hónapja nem láttam, és így sajnos a futball EB-t is csak interneten követtem, televízió volt műholdas csatornákkal a szobában. Persze nem mintha tévézéssel akartuk volna tölteni az időt, de este a vacsora után azért sikerült megnézni - igaz afgán kommentárral - az Olaszország-Németország elődöntőt. 

Hét órát beszéltünk meg indulási időpontnak és mivel nagyjából négy körül értünk a szállodába a következő közel három órát majdnem mindenki relaxálással töltötte. Nálam ez azt jelentette, hogy kiültem a parkba és bámultam ki a fejemből:) Azért írtam, hogy majdnem mindenki, mert szegény Marekre ekkor újra rájött a hasmenés és az egész estét a Wc-n töltötte egy élmény volt neki a kirándulás... Egyébként az elmúlt egy-két hétben lassan mindenki ágynak dőlt. Elsőnek Agnieska kezdte, akinél a kabuli Német Kórházban szalmonella fertőzést állapítottak meg. Érdekes diagnózis hiszen rajta kívül senki nem betegedett meg, pedig ugyanazt esszük. Egyébként nem olcsó mulatság még biztosítással sem betegnek lenni külföldön. Az orvosi vizsgálat és a gyógyszerek 300 dollárjába kerültek Aganak. Utána lehet számolni, hogy mennyi is az. Agnieska után Mareken jelentkezett hasmenés, majd a héten Nadia, David és Saad dőlt ágynak. Náluk már egyértelműen a rendkívül magas hőmérséklet az ok. 34-35 fokok vannak hetek óta és ilyenek is lesznek augusztus végéig. 2000 méteren ez nagyjából 44-45 foknak felel meg otthoni viszonylatban. Sőt tavaly 56 fok volt a rekord! Látszik is, hogy csak a török, a magyar és a tádzsikok úszták meg eddig:)

De visszatérve a kirándulásra 19 órakor annak rendje és módja szerint ott volt értünk a rendelt autó. Sárga taxik vannak itt is, de ajánlatos nem azokat használni. Helyette két személyszállítással foglakozó cég van Kabulban (www.afghanlogisticstours.com) és (www.safetripkabul.com) érdemesebb tőlük autót bérelni/rendelni. A találkozó helyszínét Richard javasolta. Az elsődleges szempont az volt, hogy olyan legyen, ahol alkoholt is árulnak. Az előző heti események után persze nem volt veszélytelen ez a szempont, de a legtöbben két vagy több hónapja nem ittunk sört úgyhogy kockáztattunk. Richard a Gandamack éttermet (www.gandamacklodge.co.uk) és szállodát javasolta. Odaérkezve nem igazán tudtuk elképzelni hol lehet a hely. Kabul egyik főutcáján egy vörösre festett vaskapu előtt tett ki az autó minket. Kívülről teljesen átlagos, lebukkant, mondhatni a szokásos kabuli kép fogadott minket. De rövidesen kiderült, nem eszik forrón a kását. Ugyanis az ajtó mögött itt is két fegyveres ült, akik a szokásos motozás után továbbengedtek. A következő lépcső, hogy le kellett adni mindenkinek valamilyen fényképes igazolványát. A legtöbbünk az útlevelét vagy annak másolatát adta le, de volt aki például a vezetői engedélyét... Ezután engedtek be az étterem/szálloda területére. Nem hittem volna, hogy Afganisztánban van ilyen hely. Bárhol máshol természetesnek veszi az ember ha ilyet lát, de itt!!!! 

Nagyjából egy zárt kertet kell elképzelni, amelynek az egyik végében vannak a szállásul szolgáló bungalók. Előtte pedig hatalmas füves tér, zöld fűvel, fákkal, bárral és vacsorázásra szolgáló kerthelyiséggel. Két hónap után maga volt a paradicsom! Újra - ha egy kicsit is - európai környezetben érezhettük magunkat. Meg is egyeztünk, hogy ha tudunk, minden hónapban legalább egyszer eljövünk, kikapcsolni, no és persze sört inni. Ugyanis ami Afganisztánban a hely egyediségét adja, az az, hogy szolgálnak fel alkoholt. Persze arany árban... Ha jobban belegondolunk nem meglepő, hogy számunkra hihetetlen árai vannak az alkoholnak. Egyrészt a vallás is tiltja [persze erre azt tudom mondani, hogy az afgán szakácsunk csak akkor nem iszik, mikor a többi afgán nem látja:))))], másrészt igen fenyegetve érezheti magát az az étterem, ahol alkoholt árusítanak. Lásd az előző heti szállodai "incidenst". De hogy ne csak a levegőbe beszéljek: 2 cl tömény 6 dollár, 4 cl 12 dollár, míg a piros csillagos 33 cl-es sör 10 dollárba kerül.

Az első körnél köpni-nyelni nem tudtunk a számla hallatán, de aztán megoldotta Richard a helyzetet azzal, hogy mivel valahonnan van neki étkezési jegye, így bátran fogyasztottunk a sörből.. Persze nem kell hordónyi mennyiségre gondolni, hiszen a két hónap alatt alaposan elszokott a máj az alkoholtól. Úgyhogy 4 kör után már enyhén kapatos volt a társaság. Vacsorázni is vacsoráztunk, nem meglepő módon mindenki pizzát evett. Eddigi életem legjobb pizzáját a Tolna megyei Faddon ettem [egyébként aki arra jár ugorjon be Manfredihez (www.progettomanfredi.hu) nem fog csalódni], de úgy gondolom, hogy talán mert hiányoztak az ismert ízek ez a pizza esett a legjobban.

Nagyjából este 11 órára aztán mindenki kellemes elpilledt  a sörnek és a tésztának köszönhetően, így hazavettük az útirányt. 

Másnap a helyi kézműves piac, az itteni Váci utca volt soron, ahol afgán kézműves termékeket árusítanak. Persze itt nem Váci utcának, hanem Chicken streetnek (www.flickr.com/photos/9549670@N05/824969211) hívnak. Ez a kabuli "Shopping center". Az elnevezés ne tévesszen meg semmit. Nincs akkora forgalom mint akármelyik otthoni bevásárlóközpontban, nem is olyan a környezet, de egyszerűen magáért a termékekért érdemes ellátogatni ide. Az ezüstékszerektől kezdve a lapis lazuli termékeken át a faragott árukig minden megtalálható itt gyönyörű kivitelben. Én egyelőre nem vásároltam semmit, csak felmértem a terepet, hogy mit vigyek majd haza egy hónap múlva a családnak. Marek viszont elemében volt. Tudni kell róla, hogy nagy szőnyegvásárló. Persze csak a kézi szövésű, eredti szőnyegek érdeklik és mivel Egyiptomtól Szudánon és Türkmenisztánon keresztül bejárta a Közel- és nem is annyira Közel-Keletet szép kis gyűjteménye is van belőle otthon. Két óra szőnyegválogatás után aztán persze már mindenkinek elege lett a válogatásából:)

Így újabb szőnyegkollekcióval indultunk vissza az 1 órányira lévő táborunkba.   

Az alábbi két történet talán jól szemlélteti az itt dolgozó emberek fejében lévő nyelvi "káoszt", amit az okoz, hogy vagy tucat nyelvet kell/kellene beszélni vagy megérteni a mindennapokban. 

Egy vagy két héttel ezelőtt valamelyik napon Skpe-n beszélgettem Yvettel, a feleségemmel. Már nem tudom, mit mesélt, csak azt, hogy hallgattam, közben valamilyen levelet olvastam és válaszoltam, neki, hogy "Yes". Először fel sem tűnt, hogy mit mondtam csak mikor visszakérdezett, hogy "Mit mondtál?", akkor ugrott be, hogy angolul válaszoltam. Ugyanígy jártam, ha jól emlékszem az itt létem harmadik hetének valamelyik reggelén, mikor a munkásokat számoltam össze, hogy angolul számolom őket és nem magyarul. 

Nem csak én vagyok így ezzel. Az egyik este vacsora alatti beszélgetés közben, ami persze az asztal egyik végén angolul folyik, a másik részén oroszul, valamit elkért Agnieska (salátát azt hiszem), mire az odanyújtónak dári nyelven mondta, hogy "Tasakur", ami a "Köszönöm"-t jelenti.

Lassan persze már fel sem tűnnek ezek a dolgok. Az első héten nem hagyott nyugodni, hogy én azt hittem, majd pastu nyelven beszél mindenki, amit lassan megtanulok én is. Erre rögtön azzal szembesültem, hogy a helyi munkások pastu, dári és farszi nyelven beszélnek és én nem tudom, hogy melyik-melyik!!!! Egy nyelv helyett rögtön három szakadt a nyakamba. Most is úgy van, hogy ha megkérdezek valamit, hogy hogyan mondják pastuul, akkor közlik, majd hozzáteszik, hogy dári nyelven pedig így van! Örülök, ha az egyiket meg tudom jegyezni, nemhogy rögtön kettőt! Persze jót mosolyognak a kiejtésemen, dehát én is az ő angoljukon. Ez kölcsönös.

A helyzetet színesítette, hogy a három hete érkezett négy tádzsik régész beszél farszi nyelven és oroszul. Ők meg a nemzetközi társaság tagjaival nem értenek szót. Én nagyon-nagyon halványan valamit "elmakogok" köszönhetően a 25 évvel ezelőtti orosz tanulmányaimnak. Aki könnyen boldogul a tádzsikokkal, az Agnieska és Marek, a két lengyel. A nemzetközi társaságból persze kiemelkedik Marek, aki anyanyelve mellett az angol, német, orosz, arab és pastu nyelveken is jól kommunikál. Ő tolmácsol a tádzsikok és az angol régészeti koordinátor között, aki az angol mellett franciául beszél csak. A franciát egyébként nem nagyon lehet használni itt. Az afgán régészek közül is csak Farid az, aki az angolul nem csak franciául tud. Azt azonban felsőfokon. Egyébként ő az egyetlen afgán régész, akinek a kezében láttam az otthoni stratlapnak nagyjából megfelelő Context Sheet-t. Ugyanolyan mint az eredeti, amit mi használunk, csak neki arab írással van megszerkesztve:)

A nyelvi palettát pedig a nemzetközi társaság anyanyelve teszi színesebbé. A most már három angolt (hiszen a héten megérkezett Richard, az új logisztikai menedzser) meg sem említem, hiszen az ő nyelvüket beszéli mindenki. Emre török, de beszélni nem, csak írni láttam őt törökül. Saas szír, ő nem beszél arabul. Egyrészt az angolt használja, másrészt elboldogul a perzsával is. Egyedüli magyarként magamban nem beszélek, szép is lenne. Eddig csak káromkodni hallottak magyarul, illetve egyszer-kétszer megkérdezték, hogy ez vagy az hogy van magyarul. Különösön a "Köszönöm" kiejtése tette próbára őket. A két lengyel előnyös helyzetben több szempontból is. Egyrészt van honfitárs, másrészt használni is lehet az anyanyelvet. Egymás közt sok mindent anyanyelven közölnek. Mi többiek általában, akkor szembesülünk a lengyel nyelv szépségeivel, mikor épp Marek valamelyik ízes káromkodását halljuk, amint vagy az afgán hivatalnokokra vagy az afgán rendőrökre haragszik. Az egyik ilyen általában elröppenő szó a "kurwa", amelynek a jelentése hallatán állítólag elpirulnak az emberek. Az egyik legutolsó ilyen lengyel szóáradatot akkor hallottam, mikor a héten az egyik nap 1,5 órát vártunk az egyik rendőrségi ellenőrző pontnál, mert miután már a terület egyik ellenőrző pontján túlestünk a motozáson, itt még egyszer megakartak minket motozni, aminek mi "ellenálltunk". Miközben valamelyik rendőrségi nagyfőnök érkezésére vártunk, aki elsimította a problémát, azalatt ízelítőt kaphattam a lengyel káromkodásokból. Amit nem értettem, de azt bizton állíthatom, hogy annyira, mint mi tudnak káromkodni:)

Lassan két hete nem jelentkeztem újabb írással úgyhogy itt volt az ideje billentyűzetet ragadni. A távolmaradásomnak persze több oka volt. Egyrészt, a harmadik-negyedik hétre  kialakult a mindennapok ritmusa és nem történik annyi minden - ez persze nem igaz:) -, hogy sűrűn belehessen róla számolni. Másrészt, elért az első igazi lelki hullámvölgy. Néha rosszabb érzelmi hullámzásokba estem, mint egy kamasz. Pedig Dorka lányomat ismerve, aki 16 éves, erre csak azt tudnám mondani, hogy annál rosszabb nem lehet:) Harmadrészt pedig túlestem - szerencsére csak kisebb kiadásban - az első hasmarson. A távolmaradásnak nem utolsó oka az volt, hogy a téma megvolt már a fejemben, de egy utolsó résztvevőre vártam. Múlt szombaton aztán az is megjött.

Az elmúlt hosszú évek alatt - én legalább is úgy érzem - otthon is jó pár fontos és kiemelkedő régészeti ásatáson vettem részt. Mégis a szakmai körökön kívüli látogató igen ritka volt, sőt sajnos azt kell mondanom, hogy a szakmán belül sem jellemző/volt jellemző meglátogatni más ásatását. Általában ha a sajtó megjelent, ami legtöbbször a helyit (Város Televízió, Dorozsmai Füttyentő stb.) jelentette, már az is nagy szó volt, de ha országos hírekbe került egy-egy ásatás az meg különösen ritkán fordult elő. Pedig voltak olyan évek, főleg a 2000-2010 közötti időkben, amikor évente több száz feltárás is zajlott. Az pedig egyáltalán nem volt jellemző, sőt szerintem mint a fehér holló fordulhatott csak elő (én legalábbis nem tudok róla), hogy magasabb rangú politikus, magasabb szintű politikai jelenlét megnyilvánuljon a feltárásokon. Ennek részleteibe kár belemenni, mert messzire vinne. 

Itt kint viszont azt kell látnom, hogy gyakorlatilag nem telik el nap anélkül, hogy valaki meg ne fordulna az ásatáson. Lassan már odáig jutottam, hogy fel sem tűnik, ha valaki idegen jelenik meg a lelőhelyemen. Amit persze előszeretettel látogatnak köszönhetően annak: 1, a földút mellett közvetlenül fekszik; 2, az afgán régészek szerint megtaláltam Mes Aynak első iszlám épületét (amit a nemzetközi társaság nem támogat, hiszen időben korábbi mint a kusán épület...), és ezért minden idelátogatót elhoznak. Pedig az első napokban azt hittem, hogy mindenki különös látogató. Kezdve Khairzada-n, aki a Régészeti Intézet munkatársa, keresztül a rendőrökön át a helikopterekig.  Most pedig már Khairzada fel sem tűnik, hiszen mindennap kint van, meg ő hozza a látogatókat is... A rendőrök csak akkor tűnnek fel, ha hirtelen sokan lesznek, mert azt jelenti, hogy megint jön valaki. A külföldiek előszeretettel azt hiszik, hogy ha rendőri kísérettel mennek Afganisztánban valahova, akkor biztonságban vannak. Pedig nincs annál feltűnőbb, mint ha valakit elől és hátul is két-két zöld színű rendőrautó kísér, aminek a platóján felszerelve a géppuska és négyen ülnek mellette. Ezt hívják kitűnő célpontnak... A helikopterekről meg kiderült, hogy mindennap megjelennek azok is.  Vagy Chinook vagy Blachhawks típusúak párban repülnek általában tőlünk messzebb, egyszer volt Apache, de akkor fontos embert kísértek. Ezeket már fel sem veszi az ember, csak az tűnik fel, ha a hétköznapokban megszokottnál több lesz valamelyikből. Ez pedig akkor fordul elő, ha jön valaki. 

Háromféle látogató jelent meg eddig Mes Aynakban. Azt hiszem, ha így végig gondolom, nem is nagyon várható már más. Az első a szakmabeli vagy közel szakmabeli. A szakmabeli látogatók vagy az Afgán Régészeti Intézethez tartoznak vagy valamilyen külföldi restaurátor csoporthoz vagy egyetemhez. 

A látogatók másik csoportját az újságírók jelentik. A helyi sajtó mellett itt igazi nagyágyúk is vannak. Nagyjából egy hétig velünk lakott és mozgott Michal, a National Geographic fotósa, aki fotóriportot csinált nem csak az ásatásokról, hanem az egész Mes Aynak történetről, a kínai bányáról. Remélem otthon is olvasható/látható lesz a riport. Forgatni a BBC/Asia társasága volt kint, akik Nadia-val készítettek interjút, illetve a RTL (igen a német anyatévé) is megfordult nálunk. 

A harmadik csoport a politikusoké. És ez az ami teljesen szokatlan nekem. Afgán részről gyakorlatilag heti látogató vagy a kulturális miniszter vagy annak helyettese. Ezt még elfogadja az ember, hiszen az elmúlt években/évtizedekben nem volt ekkora feltárás Közép-Ázsiában, de ami az igazán meglepő, hogy a - finoman fogalmazva - szövetséges hatalmak is kiemelt projektként kezelik a feltárást. Ennek bizonyítéka, hogy itt tartózkodásom első hetében kisebb csapatával az Egyesült Királyság nagykövete meglátogatta a régészeti munkálatokat.

Ami látogatásában érdekes, hogy váratlanul jött, de a feltárás angol koordinátora nem is nagyon örült neki. Megjegyezte, hogy Ő nem megy a vendég elé, neki van munkája, majd menjen az oda hozzá! Persze aztán még sem merte ezt megtenni, de mindenesetre érdekes politikai súlyt jelezhet a dolog. Ami igazából feltűnő volt, hogy viszonylag szerény, három páncélozott terepjáróból álló konvoj és az abban utazó - gondolom SAS - ügynökök kísérték el a nagykövetet. Ez a szerénység csak utólag igazán feltűnő. Azután miután az Egyesült Államok afganisztáni nagykövete is tiszteletét tette Mes Aynak-ban. Ő aztán annál nagyobb felhajtással érkezett. Május 31-én látogatott ki az ásatásokra, de előtte gyakorlatilag egy hétig ment az üzengetés, hogy ekkor jön, akkor jön. Gondolom a lázadók figyelmét akarták elterelni. Persze ha nagyon akarták volna megtudhatták volna mikor jön, de úgy látszik nem akarták. Ami pedig a kíséretet illeti. Gyakorlatilag egy teljes hadsereg kísérte, kezdve a - ha jól emlékszem 12 darabot számoltam össze - páncélozott harci járműveken át

, a tengerészgyalogosokon át a "kisegítő" kísérő személyzetig. Ez utóbbiba a nem hivatalos katonai alakulatok tagjai és a kulturális attasék is beletartoztak. Eredetileg 10.30-ra volt a látogatás megígérve, de hogy, hogy nem valamiért 13 óra utánra, a munkaidő végére csúszott a dolog... Persze az afgán rendőrök, a nem hivatalos katonai alakulatok, egy páncélozott jármű már ott dekkolt 10 óra körül és terepszemlét végeztek. Aztán, amint láttam, ők is halálra unták magukat. Balszerencsénkre a munka végén nem tudtunk hazamenni, mert a páncélozott járművek elállták az utat. Nagyjából 15-20 perc telt el így, mikor végre az egyik tengerészgyalogos megszánt minket és nyolcan két autóval visszamentünk a táborba. Guy, Marek és Nadia ott maradtak hivatalosan/félhivatalosan körbekísérni a társaságot. Igen ám, de őértük vissza kellene menni, mert valahogy haza kell jönniük! Végül úgy döntöttünk, hogy Emre és én megyünk vissza az autóval. Szerencsére nem történt semmi. A tengerészgyalogosoknak nem volt odaragadva az ujja az M16-os ravaszához és nem nézték az autót öngyilkos merénylőnek. Így időben visszaértünk. Kb. még egy órát vártunk a látogatás végéig. Közben az időt elütve persze fotózkodtunk,  

és a páncélozott járművek egyikéből, a bevetésre küldött alakulatoknak készített, előrecsomagolt kaját szereztünk. Aztán, amint előre megtudtam a képen látható kapitánytól, pontban 15 órakor véget ért a vizit. Minden maradt a régiben. 

 Mindebből a hol kisebb, hol nagyobb, de állandónak nevezhető látogató dömpingből több minden is leszűrhető. Az egyik talán az, hogy az afgánok is igyekeznek a helyén kezelni a feltárás fontosságát. Persze elsősorban a pénz irányít. Jól tudni, hogy az egész mögött a bánya kitermelhetősége van. De érdekes meglátni a változást is, ami az iszlám nevelés ellenére kezd kialakulni. Itt arra gondolok, hogy az iszlám elutasít minden más vallást és a kialakulása előtti történelmi időkről sem tanítanak sokat. Az itt dolgozó munkások egy részénél, hozzá teszem az értelmesebbeknél, azonban kezd kialakulni, hogy az iszlám előtt is volt valami. Persze ezt a legtöbbször úgy fordítják le, mikor megkérdezik, hogy melyik korból való, amit ásunk, hogy az ő országuk milyen régóta létezik. Ez olyan mintha otthon a szarmatákat összekapcsolnák a mai Magyarországgal. Talán egy előnye lesz annak, hogy az iszlám előtti dolgokat is igyekeznek összekapcsolni saját életükkel, hogy elkezdenek jobban figyelni ezekre. Mert bár szó se róla, mindent megtesznek az afgánok, hogy időben ki legyen ásva minden, de a konzerválási technikájuk hagy kívánnivalót maguk után. Ezt igyekeznek a pénzhiányra fogni, ami mögött lehet valami, de látva, hogy egyébként mekkora összegek forognak a területen, azért eléggé kétséges a hivatkozási alap. És ugye a pénz az, ami miatt a két nagyhatalom képviselője is megfordult az ásatáson. Mindketten, de főleg az Egyesült Államok, hatalmas pénzeket nyom, fektet be - kinek hogy tetszik - a nagykövetség kulturális attaséján keresztül az afgán kulturális életbe. Itt főleg a régészetre, felújításokra, állagmegőrzésre stb. kell gondolni és nem filmre, sajtóra egyebekre kultúra címszó alatt. Ennek oka alighanem egyértelmű. Próbálják hosszú távon legalább részlegesen stabilizálni a térséget. A megszállás, a mintegy 140ezer fős nemzetközi kontingens itt létének élét tompítani, csökkenteni, illetve jól tudják, hogy katonai erővel, csak katonai erővel nem változnak a dolgok, ha kimennek. Így sem biztos, de látva a beáramló hatalmas pénz hatását, az biztos, hogy ennek nyoma marad. A pénz felhasználásának persze azt a módját találták ki, amivel csak a bürokráciát növelik... Nem adják közvetlenül oda az afgánoknak a pénzt, hanem az afgánok csak a lebonyolítók, míg utalni vagy fizetni az amerikaiak fizetnek. Az itteni régészeti feltárás kapcsán is úgy működik a dolog, hogy a Bányászati Minisztériummal szerződsz, de a szerződést jóváhagyásra elküldik Washingtonba, a World Bank ottani központjának, majd mikor az jóváhagyta, akkor írhat alá mindenki. A fizetések esetében ugyanez a helyzet. A munkát a régészeti koordinátor igazolja le, amit a minisztérium egyik tisztviselője jóváhagy. Ezt átküldik az itteni Pénzügyminisztériumba, ahol szintén jóváhagyja valaki, majd elküldik Washingtonba és onnan utalnak... Persze azért a meglévő bürokráciát sem kell sajnálni. Ahhoz hogy megkapjam a féléves vízumot, illetve a munkavállalási engedélyt három minisztérium jóváhagyása és 4 hét kellett. Minden olyan keleties.

Intézzük persze. Insallah 

Két hét munka után mindkét olyan lehetőségen túl estem, amit a pénteki szabadnapján Mes Aynak-ban csinálhat az ember. Vagy elmegy Kabulba vagy marad a táborban és elfoglaltság után néz. Kezdjük az elsővel. 

Az első hetem után egyértelmű volt, hogy Kabulba megyek a pénteki pihenőnapomon. Pár dolgot otthon hagytam induláskor vagy elvettek tőlem, illetve közben derült ki, hogy nélküle nem élet az élet Afganisztánban. Például a nagy csomagolásban otthon felejtettem a törölközőmet, a repülőtéren még Pesten elvették a 100 ml-nél nagyobb tusfürdőmet és Afganisztánban jöttem rá én, aki soha életemben nem használtam naptejet és sapkát sem, hogy itt ezek nélkül a "kellékek" nélkül nem sokáig fogom húzni. Ezek alapján egyértelmű volt, hogy szabadidőmben csak Kabulba mehetek. Így csatlakoztam Marek, Emre és David társaságához, akik szintén hasonló dolgokra szánták ezt a napot. Persze a helyzet sohasem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik!

Kabulba csak autóval mehet az ember, amit persze szóban igényelni kell a Ministry of Mines-tól. Általában nem szokott gond lenni, de kiderült, hogy péntekre a minisztérium vár négy tádzsik régészt, akik dolgozni jönnek Mes Aynak-ba. Hosszas rábeszélés után a minisztérium odaadta az autót, egy kikötéssel, hogy alkalmazkodnunk kell a tádzsikokhoz, mikor megjönnek menni kell értük a repülőtérre és hozni őket ki a táborba. Kénytelen-kelletlen más választásunk nem nagyon lévén, ha egyszer autót akartunk szerezni, belementünk a dologba. A másik bonyodalmat az okozta, hogy ezekről a tádzsik régészekről a minisztériumon kívül senki nem tudott és nem tudta senki, hogy miért jönnek? A helyzethez a következőt kell látni: A Mes Aynak-ban zajló régészeti munkát az afgán bányászati minisztérium szervezi, koordinálja. Érdekes felállás, hogyha belegondolunk abba, hogy elméletileg a munka maga a kulturális minisztérium hatásköre. Okát még nem sikerült megtudni, csak azt, hogy ennek az afgán régészek sem nagyon örülnek. És pont emiatt is faramuci a helyzet. A régészeti feltárás koordinálásával Guy Cockin angol régész van megbízva. Elméletileg ő a főnök. Nem csak a nemzetközi csapatnak, hanem mindenkinek, aki a feltáráson dolgozik. Hivatalosan az ő általa kidolgozott munka- és dokumentációs rendet kellene követnie mindenkinek. Hivatalosan. A helyzet az, hogy a jelenlegi felállás szerint ott ahol csak afgán régészek dolgoznak a területen szó sincs semmiféle dokumentációs rendszerről vagy bármiféle szabályzat betartásáról. Hivatalosan persze nem mondják ki, de háborognak az ellen, hogy egy külföldi irányítson náluk. Ezt a héten szóvá is tette a koordinátor azután miután kiderült, hogy egy olyan lelőhelyen, amit három hónapja ásnak az afgánok, nem készült semmilyen rajz, leírás az eddigi munkáról. Persze ilyenkor hivatalosan a bányászati minisztérium előadja, hogy márpedig tessék szót fogadni és dolgozni mindenkinek ugyanúgy, mert ejnye-bejnye, de aztán megy minden tovább a maga folyamatában. Az afgán régészek szerint az ő főnökük Abdul Kadir, a helyi Régészeti Intézet irányítója és így tovább, és így tovább. 

Persze a bányászati minisztérium is hunyó a dologban. Itt visszakanyarodnék a négy tádzsik régészhez. A régészeti feltárás koordinátora azt sem tudta, hogy jönnek és azt sem tudta, hogy mit fognak csinálni. Egyszerűen csak közölte vele a minisztérium, hogy ekkor meg ekkor jönnek a tádzsikok és kész. Ki mennyire tartja be a játékszabályokat? Ehhez a működéshez viszont már társadalmi kérdéseket kell feszegetni. Az afgán társadalom most a 21. században is törzsi alapon szerveződik. Az élet minden területén szerepet játszik, hogy ki melyik törzshöz, azon belül melyik klánhoz tartozik. Így lett az ország vezetője Hamid Karzai is a pastu nemzetiségű, durrani törzsbeli, Popajza klán tagjaként. A modern afgán állam Ahmad Sad Durrani által 1747-ben történt megalapítása óta, az afgán uralkodók és vezetők csak ebből a törzsből kerültek, kerülhettek ki. Soha sehol nem játszanak ennyire szerepet a családi kötődések. Így kerültek ide a tádzsikok is. Afganisztán etnikailag eléggé színes összetételű ország. 42% pastu, 27% tádzsik, 9% hazara, 9% üzbég, illetve ezen kívül türkmének, nurisztániak, beludzsok stb. alkotják az ország lakosságát. Mint látható elég magas a tádzsikok aránya, majdnem eléri az 1/3-t a népességnek. És minő meglepő elég sok tádzsik származású ember dolgozik a minisztériumban, akik elérték, hogy szorítsanak már helyet ennek a négy jó képességű kollegának. Még egy adalék a törzsi kötődésekhez és aztán e nagyra sikerült kitérő után visszakanyarodnánk a kiinduló pontunkhoz. A régészeti feltáráson dolgozó munkások mind abból a törzsből származnak, ahonnan az a "project manager", aki a bányászati minisztérium részéről megbízást kapott a régészeti feltárásokat irányítására nem szakmai részről... Ehhez lehet hozzáfűzni valamit? Európai ésszel nem érthető a dolog. De  az igazi különbség nem is az európai vagy ázsiai dolgokban van. A letelepedett, földműves társadalmakban réges-régen még az őskorban megszűnt a családi, rokoni, vérségi alapon történő szerveződés, helyét a területi alapú szerveződés vette át. Így lett a törzsből főnökség majd állam. Ez a nomád társadalmakban soha nem ment végbe. Régóta megy a vita arról, hogy beszélhetünk e nomád államról vagy nem? Mind mondhat erre az ember itt Afganisztánban, az államnak megvannak az ismérvei, de maga a hagyományok, a szokások, az életmód még azt mondják, hogy rendkívül erős gyökerei vannak és kitudja még meddig, lesznek a rokonsági, törzsi szálaknak.

Na de ott tartottunk, hogy péntek reggel 8 órára vártuk az autót a táborba. Elintézni a dolgainkat, aztán irány a tádzsikokért. Na persze az autó háromnegyed órát késett, így aztán nem a terveknek megfelelően alakultak a dolgok, de Hadzsi a sofőr közölte, ne aggódjunk, mert a tádzsikok is késnek! Na ettől jobb kedvre derült a társaság: irány Kabul! A múltkori részben ecseteltem mindazt, ami első érkezésre megrázta az embert. Most azt vettem észre a befele tartó utunk során, hogy bár szememmel láttam ugyanúgy a szegénységet, a piszkot, de mintha belenyugodna az ember, hogy itt ezt kell elfogadni, nem én tudok vagy én nem tudok változtatni rajta. Mindenesetre lassan mást is észre tudok venni, nem csak a hihetetlen életkörülményeket, hanem az emellett létező szépet talán könnyebb is így meglátni.

Hétvége lévén észrevehetően kisebb volt a forgalom mind a főutakon, mind Kabulban. Nem lehetett belefutni örült nagy dugókba, annál több esküvői menetbe. Ugyanúgy mint otthon az autók virágokkal feldíszítve, a menyasszonyi autó mögött a lakodalmas menet. Csak a menyasszonyt nem látni. Feltűnő, legalábbis nekem, hogy nem annyi zárt csadoros nőt látni, mint amennyire én gondoltam. Azt hittem, hogy Afganisztánban minden asszonyon ilyen lesz, de meglepő módon számuk kevesebb. Vannak, talán 10%, de érdekes jelenség, hogy inkább a legszegényebb rétegek között, a kéregető, kolduló asszonyoknál lehet megfigyelni ezt a szokást.  Egyébként az utak mentén, a rendőrségi ellenőrző pontoknál mindenhol kolduló asszonyok és gyerekek, főleg kislányok állnak és nyújtják a kezüket baksisért. Hatalmas vagyoni különbségek vannak az afgán társadalomban. A legnagyobb része az ún. mélyszegénységben él, középosztály gyakorlatilag nincs és van egy vékony módos, gazdag réteg. Abban az országban, ahol napi 3 USD az átlagkereset, láttam olyan albérlethirdetést, ami havi 11.000 USD kért a házért. El sem tudom képzelni, hogy hol lehetnek ezek az ingatlanok.

A napi programra először is egy bevásárlást terveztünk. A társaság mindig magának veszi meg a készítendő ételeket, illetve a hozzávaló anyagokat, amelyet aztán számla alapján a foglalkoztatónk kiegyenlít, valamint mindenki magának is vásárol. Kabulban is működik egy darab, nyugati értelemben vett bevásárlóközpont a "Finest Market". Na persze meg olyanra kell mint otthon gondolni, ahol a bejáratnál 1000 autó áll, hatalmas a terület, stb. Nem, ez abból a szempontból nyugati típusú, hogy a termékkínálata a nyugati árukra épül. Parkoló alig van, talán 1-2. Motozás után lehet bejutni az épületbe, aminek az alapterülete nagyjából 300 m2, de igaz háromszintes. Földszinten vannak az élelmiszerek, a másodikon a kozmetikumok, míg a harmadikon a takarítószerek, ruhák, stb. Mindent meg lehet találni az üzletben, amit az otthoni szem megszökött. Persze a termékek többsége török, de itt erre figyelmet sem szentel az ember. Ami az igazán meglepő, hogy ezt az üzletet - vagy nem is annyira meglepő? - kínaiak működtetik. Egyszerűen hihetetlen. Nagyjából egy órát töltöttünk el itt. Magamnak a kendőn, naptejen, tusfürdőn és a heti cigi adagon kívül nem volt semmire szükségem, illetve sapkát nem kaptam, így bőségesen volt időm gyönyörködni az üzlet kínálatában. Az első emeleten van egy elkülönített részleg, az úgymond "afgán" termékeknek, ahol a csadortól kezdve a fejkendőn át a NATO és az afgán nép barátságát hirdető réztábláig minden kapható:) Sok-sok hasznos és biztos eredeti tárgy, ismerve a bolt tulajdonosait... David is mint új fiú csak a szükségeset vette, míg Marek és Emre volt akik összeállított lista alapján készültek a vásárlásra. Végezve a bolti bevásárlással irány a bazár! Hadzsinak a sofőrünknek annyit mondtunk, hogy bazár és ő vitt minket. Mint kiderült először rossz helyre. Kabulban két bazár van ugyanis. Az egyik az ún. Nagy Bazár. Helyileg a Kabul nevű folyó mellett fekszik. A folyó egyébként szinte kettészeli a fővárost és mint az Indus egyik fontos mellékvize keleti irányba folyik. A városon belül gyakorlatilag csatornaként funkcionál. Két betonfal közé van szorítva és a vize alig látszik a temérdek szeméttől, amit beledobáltak. Gondolom a várost elhagyva sem néz ki valami bizalomgerjesztően... Az itt lévő bazárba hozott minket először a sofőrünk, mint kiderült tévesen. Vezetőnk, Marek ugyanis a Bush Bazar-ra, a kisebbik bazárra gondolt, ami a város más pontján található. Nem is szálltunk ki a Nagy Bazárnál az autóból, mert olyan hatalmas volt a nyüzsgés, kavarodás, hogy fehér emberként biztos percek alatt eltűntünk volna vagy a nálunk lévő értékektől szabadítottak volna meg minket. Ez után a rövid kitérő után végre eljutottunk a kisebbik bazárba. A kisebbik bazár hasonlóan néz ki, mint Szegeden a Cserepes sori piac. Kisebb, egymás mellett sorakozó bódékban árulják a portékát az afgánok. Az üzleteknek három fő termékcsoportja van: elektronikai cikkek, húsáruk és ruházat. Mindig is meg volt a véleményem a 30 fokban kilógatott bárány- és marhahúsokról... A fő érdekességet azonban a ruházati boltok jelentették, legalábbis nekem. Szinte kizárólag katonai vagy katonai jellegű bakancsokat, ingeket, mellényeket, sapkákat stb. árulnak. Persze ezeknek fő származási helye nem valamelyik, az országban állomásozó 140 ezer fős nemzetközi haderő "seftes" egysége, hanem mint mindenhol a világon: Kína. Ennek ellenére lehetett találni igen jó minőségű dolgokat. Nekem csak egy sapkára lett volna szükségem. Azt viszont csak nagy nehezen találtam, mert a bazárban szinte csak baseballsapkát lehetett kapni, amit viszont én nem kultiválok már gyerekkorom óta. Itt egy kínos eseményben is részünk volt. Jól ismert minden keleti országban utazó előtt, hogy nem szabad adni a kéregetőknek pénzt. Nem azért, mert embertelenek lennének az utazók, hanem mert ha egy valakinek adsz, akkor pillanatokon belül megszállnak a többiek is. Nálunk Emre a kb. 30 perc során míg ott voltunk 1 dollárt adott az egyik csadoros hölgynek, aki három gyerekkel járta a bazár utcáit. Itt követte el a hibát, mert utána a hölgy egészen az autó indulásáig, sőt gyakorlatilag még a hátsó ajtón kopogtatva is követte a csapatot. Nyilván jól látszott, hogy összetartozik a társaság. Egyikünk sem az a kifejezett afgán kinézetű. Úgyhogy hol a csapat egyik vagy másik tagja ingének, pulóverének vagy pólójának húzogatása lett a folyamatos "Mister! Mister!" kiabálások nyomatékosítója. Végezve a bazárban történt látogatással már csak egy maradt hátra Kabulból. Valahol ebédelni kellene. 

Több viszonylag jobb étterem ismert Kabulban. Bár sofőrünk, Hadzsi, felvetette, hogy miért nem a bazárban eszünk? Erre az európai gyomrunk nem igazán volt vevő. Talán érthető okokból. Bár valahol azt olvastam, hogy sült ételt szabad enni, ha előtted készítik el. Egyrészt akkor biztos lehetsz benne, hogy ott csinálták; másrészt 180-200 fokon sütve nem maradnak meg a különféle baktériumok. Mindezek ellenére inkább az étterem mellett döntöttünk....

Elsődlegesen a "Sufi" nevű éttermet vettük célba, amely Kabul egyik főutcáján, a Wazir Akbar Khan úton található. Egyébként ez az az utca, ahol a Magyar Köztársaság Nagykövetsége is található a Német Köztársaság Nagykövetségének épületében. Egy kis kitérő ebből az alkalomból: Még jóval az ideérkezésem előtt, gyakorlatilag az idei év húsvét hétfő utáni napon írtam egy levelet a Külügyminisztérium honlapján megadott elérhetőségre, hogy mint magyar állampolgár ide készülök kiutazni, de pontos ismeretek nélkül nem nagyon akarok döntést hozni. Erre a levélre választ mind a mai napig nem kaptam. Kiérkezésem után, szintén erre a címre írva, jeleztem a magyar nagykövetnek, hogy nyilvántartásba vehetne, mint kint tartózkodó hazánk fiát. Erre a levélre sem kaptam a mai napig választ. Ma május 25-e van. Az első levelemet április 10-én írtam meg. Gyakorlatilag majdnem két hónap telt el. Most erre mit mondjak?  Kérdeztem a többieket. Az ő nagykövetségük tudomásul vette, hogy kint vannak és tartják is a kapcsolatot... 

Visszatérve az ebédhez, sajnos a "Sufi" nevű étterem zárva volt. Ezért egy közeli utcában lévő másik étterem, a "Shandiz" volt az, amelyet nyitva találtunk. Jó híre van az étteremnek bár ez sem kívülről, sem belülről nem nagyon látszott. Ha az otthoni osztályozást használnám, akkor talán a másodosztály illene rá. Itt ez már jónak számít. 13 körül értünk oda, ami ebédidőnek számít. Ennek ellenére rajtunk kívül egyetlen vendég sem volt az étteremben. Ekkor készültem első afgán ételemet enni, úgyhogy lelkiekben felkészültem a következményekre. A két hétig tartó híg fos...ra. Az étlap az itteni szokásokban megfelelően két nyelvű: valamelyik afgán nyelv (nem tudom eldönteni:)), illetve angol. Sült bárányt kértem. A rendelés mellé itt automatikusan jár előételnek saláta, üdítő (ami nem meglepő módon valamilyen szénsavas amerikai ital), olajbogyó és az afgán joghurtital. Ez utóbbi általában úgy készül, hogy a joghurtot vízzel hígítják és egy kicsike sót tesznek bele. Hűtve kitűnő üdítőital. Annak ellenére ittam belőle, hogy valami nem annyira bizalomgerjesztő dolog úszott a felszínén. Ha hasmenés, hát hasmenés! A báránycombok nyársra tűzve készültek el. Egyébként ezt mindenki sasliknak hívja, még az angolok is, de itt valamiért kebab. Nekem a kebabról már jut eszembe, de ebből nem csinálunk problémát. Köretnek a szokásos rizst kaptuk, illetve mantou-t, ami nem más mint vagdalt bárányhússal töltött knédli. Jól is jött a sok rizs mellé... Mindegy az étel finom volt, jól laktunk vele és közben kiderül, hogy a tádzsik kollegák nem jönnek. Majd csak későbbi pénteken. Így az ebéd után megvártuk az étterem előtt Michal-t a National Geographic lengyel fotóriporterét, aki az elkövetkező hetet, heteket velünk tölti és képriportot készít a Mes Aynak-i feltárásról és irány vissza a táborba. 

 A második pihenőnapom már nem telt ennyire változatosan. A társaság nagy része, leszámítva Agnieska-t, aki úgy döntött bemegy vásárolni Kabulba, úgy döntött, hogy a pihenőnapot a táborban tölti. a vezetőség részéről ebben közrejátszott az is, hogy 26-ig le kell adniuk egy jelentést a régészeti feltárást finanszírozó World Bank felé a munkálatok előrehaladtáról. A többieknek pedig egyrészt nem volt szükségük semmire Kabulból, másrészt mint David és én, akik majd később kapjuk meg az első fizetést inkább csínján bánunk a tartalékokkal. Mit lehet csinálni a táborban? Jó kérdés. Csütörtök délután 16 órától péntek reggel 7-7.30-ig hatalmas felhőszakadás zúdult a nyakunkba. Nem is gondoltam volna, hogy itt is előfordul ilyen. Akkora, hogy reggelre a nem éppen tökéletesen záró kültéri ajtó mögött az előszobában összegyűlt egy kis víz. Na, ha már így alakult, akkor ne csak az előszobát mossuk fel, hanem takarítsunk is ki az egész lakásban. Túlzásokra azért nem kell gondolni. Felseprés, felmosás. Ennyi. Utána jöhet a mosás. Ezt már tegnap megakartam ejteni, de valaki mindig megelőzött így maradt mára. A múlt heti mosás után is olyan otthon illat lengte be a szobákat. Yvett még otthon pakolt olyan golyós mosószert, amit használ. Egy kis emlék. Mindezek után viszont valami elfoglaltság után kellene nézni. A lehetőségek "kimeríthetetlenek": olvasás, munka, filmnézés, alvás, nyelvtanulás, számítógépes játék, blogírás, edzés, a többiek zaklatása, játék a kutyákkal. Most hirtelen ennyi jut eszembe. 

Ha ezt a bejegyzés olvassátok, akkor a blogírás, mint elfoglaltság már meg volt:) Otthon nem tudtam megnézni egy hosszabb filmet sem. A sorozatok ugye (Mentalista 4. évad, Trónok harca 2. évad) jegelve. Tegnap megpróbálkoztam egy hosszabb filmmel. Hasfelmetsző a címe, a történet ismert. Hát, nem bizonyult valami jó választásnak. A délutáni alvás nem jöhet szóba. Egyébként sem vagyok esténként jó alvó, hát még ha napközben aludnék! Többiek zaklatása sem esélyes, mindenki valamely általam nem előnyben részesített dolgot támogatja:) Játék a kutyákkal: ez a dolog sosem vonzott annyira. Eldobálni valamit, hogy szerencsétlen állat visszahozza? Mintha magamat látnám. Annyira fogyatkoznak már a dolgok, hogy szinte alig maradt valami!!!! Egy kis munka, de csak éppen hogy. Ha nincs terep, akkor a többi részét majd télre hagyjuk. A számítógépes játék sem jöhet szóba: egyrészt nincs nagyobb lélegzetű programom, másrészt most már nem is kötnek le. Így már csak az olvasás, edzés és a nyelvtanulás maradt. Hoztam otthonról néhány könyvet. Persze nem kell sokra gondolni. Íliász, angolul az Egri csillagok és Laci barátom volt oly kedves és ideadta a Fegyencedzés című munkát, hogy unalmas óráimban olvassam és edzek. Azt hiszem ma ez lesz a nyerő! Közben persze ebéd, de előtte még megjöttek a múlt péntekre várt tádzsik régészek. Nagy szerencse, hogy az angol dokumentációs rendszer ellenére csak oroszul tudnak... Ezzel szenvedjen a koordinátor. Olvasás előtt persze még egy kis nyelvtanulás. Azt hittem könnyebb lesz a pastu-val boldogulni. De ezt, hogy nem elég egyféleképpen megtanulni valamit!! Pastu, dari, farsz. Ez a minimum. Sosem tudja az ember itt Afganisztánban, hogy épp kivel beszél. 

Most már értem azokat a gépeseket vagy munkásokat, akik 200-300 km-re dolgoznak az otthonuktól. Mindig fűzték az agyamat a hétvégi munka miatt vagy hogy dekádra (10 napra) vannak itt és négy napig otthon.  Persze akkor én voltam otthon. Ha rábólintottam a két hétvégéből az egyik hétvégén a munkára, akkor a gépesek persze következő szerdán délután hazamentek, meg volt a négy nap pihenőjük, de nekem csak kettő, mert mivel magyarázom ki, hogy nem dolgozom csütörtök-pénteken? 

Persze most már látom, hogy inkább pihenőnap is dolgozna az ember csak jobban teljen az idő!!!. 

A mai nappal, a pihenőnappal (Afganisztánban a csütörtök délután és a péntek a szabadnap) véget ért az első munkahetem az afgán fővárostól nem messze lévő ásatáson. Itt a lehetőség, hogy alig belelátva a dolgokba próbáljak egy kis áttekintést adni a mindennapokról, betekinteni engedni a hétköznapokba. Az ide út során elég sok kalamajkában volt részem és én is bízom benne, hogy most már nyugalmasabb periódus következik az elkövetkező időkben. 

     A tábor a Kabul-Gardez közötti főúttól keletre kb. 10 km-re a hegyek között helyezkedik el. Nagyjából 4 km után kezdődnek a rendőrségi ellenőrző posztok. Az első poszton átjutni a legnehezebb. Itt már a jól ismert ellenőrzések zajlanak: autóra szerelt bomba, motozás stb. Ezeken csak akkor kell átesni az embernek, ha elhagyja a bánya területét, azaz legtöbbször mikor Kabulba megy. Velünk ez nem sokszor, maximum hetente egyszer esik meg, de a sofőrök elég gyakran átesnek ezen a procedúrán. Az első ellenőrző pont után még három van, amíg a régészek által lakott táborba ér az ember. Itt két, jól elkülöníthető társaság van: a nemzetközi régész csapat és az afgán régészhallgatók társasága, akik valójában nem is régész-, hanem történelemfakultációra járó egyetemisták a 20-40 év közötti korosztályból. A legtöbbjüket nem is a régészet érdekli, hanem a modern kori Afganisztán története, de a Ministry of Mines (gyakorlatilag a Bányászati Minisztérium) úgy gondolja, hogy így tudja enyhíteni a régész szakhiányt a feltáráson. A tábor területén, még a kínai bányamérnököknek épített barakktáborban van a két társaság elszállásolva. A különbség ott van, hogy a nemzetközi csapat egy önálló 12 barakkból álló tábort kapott. Egy-egy barakkban két szoba van. Mindegyikben zuhanyzó, mosdó, tárolóhelység, légkondicionáló, teljes elektromos hálózat és internetkapcsolat. Gyakorlatilag teljes felszereléssel rendelkezik a tábor. A tábor egyik szobája lett kialakítva mosodának, van egy konyha és egy közös étkezde. A két társaság ellátása külön történik. A konyha és ez az étkezde csak a nemzetközi csapatnak van fenntartva. A társaságnak saját szakácsa van, aki afgán ugyan, de európai ételeket készít mindig kívánság szerint és még a 1/2 deci Zubrowka-t is megitta:) Jelenleg Guy Cockin angol régész a Mes Aynak-i feltárások koordinátora, aki 4 héttel ezelőtt érkezett. A csapat legtapasztaltabb résztvevői Marek és Agnieska Lengyelországból, Nadia Dániából, akik tavaly érkeztek, míg idén januárban Emre Törökországból és Saad Szíriából csatlakozott a csapathoz. Utolsóként David és én érkeztünk az elmúlt hét folyamán. A lehetséges 22 szálláshelyből jelenleg alig foglalt pár. A két hölgyön kívül, akik közös barakkban laknak, gyakorlatilag mindenki két szobával rendelkezik. Ma átmenetileg pár napra érkezett egy lengyel újságíró, aki az európai kiadású National Geographic-nak készít fotóinterjút. Ő Marek szobatársa lesz, erre a kis időre. A táborhoz tartozik még két kutya, Tiger, a német juhász és Snowball, a keverék. Mind a kettő rendkívül barátságos, ennek ellenére az afgánok félnek a német juhásztól, mint a tűztől. Gyakorlatilag ezen a területen zajlik az életünk a mindennapi munka után 14 órától másnap reggel 6.45-ig és ahogy a többiek elmondták még gyakran a pénteki pihenőnapon is. 

     Reggel általában 6 óra körül ébredek, általában mint otthon. Egyelőre nem alszom túl sokat. Ez magyarázható az idegen környezettel is, de a magasságnak is betudható. Minden esetben kávéval indul a napom. Főzni egyelőre nem tudok, így sajnos porkávéval kell beérnem. Vannak későn ébredők, akik 6.30 körül ébrednek vagy jelennek meg a reggelinél. A reggeli mindig tükörtojás és az elengedhetetlen lepény, amit itt kenyérnek - dudéj - hívnak. A táborhoz tartozik még, amit az előbb elfelejtettem egy tárolóhelység is, ami az ásatási felszerelésnek ad helyet. Itt minden megtalálható. Látszik, hogy nem afganisztáni vagy netán otthoni viszonyokkal kell számolni. A szögtől a geodéziai műszeren át, a Dell notebookokig, nyomtatókig minden több darabban található meg. Általában a reggeli és a 6.45-ös indulás között mindenki felpakolja magát az aznapra szükséges vagy szükségesnek vélt felszereléssel. Elméletben 6.45-kor lenne az indulás, de itt mindig előjön az ásatás legnagyobb hibája, az autókérdés. 3 Toyota terepjárója van a társaságnak most (Ahogy már korábbi részben írtam Afganisztánban majdnem minden új autó Toyota. A legjobb reklám...). Nem csak a nemzetközi csapatnak, hanem az afgán régészhallgatóknak is. Minden autónak saját sofőrje van, aki afgán. Általában jellemző, hogy csak afgánoknak engedik vezetni az autókat. Meg is értem. Ezeket az útviszonyokat és közlekedési morált ők ismerik. Egy külföldi valószínűleg az első alkalommal vagy fejre állna vagy balesetezne. Hogy ez mennyire igaz, arra elég annyi, hogy a magyar honvédségnek az Afganisztánban szolgáló katonáknak kiadott CIMIC kézikönyve felhívja a figyelmet a sebesség 40-60 km között tartására. Az afgánok néha 100 km/órát is elérik mind Kabulban, mint az országúton. De visszatérve a kevés autó okozza azt, hogy bár a régésztársaság általában 7-7.10 körül kint van a lelőhelyeken, a régészhallgatók utolsó kontingense 9 körül ér ki a területre! A héten ezen ki is akadt az angol koordinátor és ígéretet kapott a munkát szervező Ministry of Mines-tól, hogy bérelt kisbuszok fogják a jövő héttől szállítani a hallgatókat. Majd látjuk.

     A táborból nagyjából kb. 15 percnyi autóútra van az ásatási terület. Addig még három ellenőrző ponton kell áthaladni. Itt már csak az afgán munkásokat állítják meg mind reggel, mind este egy kis motozásra. A bányának egyébként saját rendőrsége is van. Összességében 2000 rendőr őrzi a területet. Az igazság azonban az hogy a kínai bányavállalat havi apanázst fizet a felkelőknek, hogy hagyják békén a bányát. Eddig nem is történt semmi. Egyébként maga Lowgar provincia ahol a terület elhelyezkedik nem tartozik a tálibokat támogató területek közé. Szerencsére jó a viszony a munkásokkal és a biztonsági szolgálattal is, ezért minden gyanús esetre felhívják a figyelmet. A munkaidő szombattól szerdáig 7.10-13.10 között van, míg csütörtökön hétvége lévén csak 12-ig tart. Kicsit kevésnek tűnhet, de alapvetően meghatározza a munkafelvételeket, hogy a mintegy 1,5 km széles és ugyanekkora hosszúságú ásatási terület 2000-2400 méter tengerszint feletti magasságban található. Ez a magasság alapjában teszi már próbára a fizikai állóképességet, melyhez még hozzájárul, hogy bár egyelőre még csak 23-25 fok van napközben, de ilyen magasságban a napsugarai erősen égetnek. Én alig egy hét alatt leégtem és csokoládé barnára égtem. És bár otthon sohasem használtam sapkát, naptejet, stb. földi haladóknak való dolgokat itt be kellett látnom, hogy ezekre igenis szükség van. Nem véletlenül jár mindenki valamiféle fejfedővel a fején és hosszú ujjú ruhában. Így tanul az ember. És az igazán nagy hőség csak a június-augusztus közötti hónapokra várható, amikor a mostani idővel ellentétben, már 1-2 zápor sem enyhíti a meleget.

      A fent említett nagyságú területen jelenleg 6-7 területen folyik feltárás. A kép eléggé érdekes. Mindegyik feltárás vagy monostorban, vagy valamilyen gazdasági központban zajló, rétegtani feltárás. A vezető mindenhol 1-1 nemzetközi régész, aki alá hol ennyi, hol annyi munkás tartozik. Nálam például szombaton csak 4!!! munkás volt, de emellett mindenkihez be van osztva egy afgán régész, illetve valamennyi régészhallgató. Alapvetően ezek lennének hivatottak segíteni a régész munkáját. Ezzel csak az a baj, hogy régészhallgatók nem is régészhallgatók, hanem történelem fakultációra járó egyetemisták, akik nem sokat konyítanak a szakmához. Így inkább feltartják az embert, mint hogy segítenének. Az úgymond afgán régészek sem akármik. Róluk legenda, hogy semmi dokumentálás, csak kincskeresés. Állítólag a terület első és leghíresebb buddhista monostoráról (Tepe Kafiriat), amelyet ők ástak, nincsen semmilyen dokumentáció. Aki hozzám került, én csak Professzornak hívom, egész nap előadást tart a munkásoknak és a hallgatóknak. Hol a kusán kerámiáról, hol nem tudom mi mindenről. A munkásokra viszont egy rossz szavam lehet. Jó kedélyű, szikár, sokat látott afgán férfiak. Rendesen tudnak dolgozni és meg is csinálják a munkát. Az már nem az ő hibájuk, hogy hat emberre jut egy talicska. De ahogy a helyi emberkereskedő elmondta, a minisztérium által adott pénzből csak ennyire futja. 

     A munkaidőt kötelezően megszakítja a 10-10.30 közötti teaszünet. Soha, de soha életemben nem ittam meg annyi teát mint szerintem itt fogok az elkövetkező időkben. Az embernek kötelező odaülni a munkásai közé és elfogadni, ha megkínálják teával. Na de a 3. bögre után aztán már nemet mondok:) Egyébként itt lehet, ha lassan is megtanulni a nyelvet. Na de melyiket? Úgy jöttem ide, hogy a pastut beszélik a legtöbben. Erre inkább a dári a nyerő vagy a farszi. De van aki még oroszul is tud. na így boldoguljon az emberfia. A tea mellé kötelező érvénnyel jár a lepény is, amely energiát ugyan nem ad, de legalább tele lesz tőle a gyomor. A régészcsapat tagjai átlagban 5-15 kilóval kevesebbek mióta itt vannak. Nagyjából a teaszünet után kezdődik el az idő is rendesen melegedni és tikkasztóvá válni. Így a nap végére, mivel gyakorlatilag az ember egyedül csinál mindent a naplóírástól kezdve a rajzoláson át a csomagolásig a munkaidő végére alapvetően jól el is lehet fáradni. A dokumentációról csak annyit, hogy egy az egyben mintha valamely otthoni dokumentációs rendszert használná az ember azzal kiegészülve, hogy itt még az apróleletekről és a pénzekről külön nyilvántartást kell vezetni. 

     Ezért is van az, hogy a munka utáni ebédet követően, amire általában 14 körül kerül sor mindenki többféleképpen tölti el az időt. Emre például egyfolytában alszik. Nem tudom hogy csinálja, de mindig és mindenhol tud aludni. Egyébként a nagy meleg miatt többen is zuhanyzás után ledőlnek 1-1,5 órára és csak utána kezdenek neki a dokumentációs papíroknak. Van aki, például Agnieska és Nadia, egyfolytában cserepet mos, virágot, fát öntöz. Megfigyeltem, hogy ha délután alszom, akkor este csak nagyon nehezen tudok elaludni. Ezért inkább én sem alszom. Cserepet mosok, dokumentációt vagy blogot írok, takarítok, nyelvet tanulok, olvasok. Egyedül filmet nem nézek. Pedig mivel jól működik a net ezért a Mentalista és a Trónok harca új részei is megvannak. Mivel azonban megígértem Yvettnek, hogy közösen nézzük meg, ezért míg hazamegyek talonba vannak rakva. Így nagyjából eltelik az idő este 19-ig, ami a vacsora idő. Eddig 20 óra volt, de egyesek szerint az túl késő, ezért előbbre lett hozva 1 órával. Általánosságban az mondható el a kajáról, hogy igazából nem kapunk/kérünk afgán ételeket. A szakács mindig valamilyen európai ételt készít. Mindig mindenhez van saláta, de azonkívül hogy gyakori a rizs, volt sült krumpli, rántott hús, palacsinta, gulyásleves szerű leves stb. A napot pedig az zárja, hogy mivel 2,5 óra az időeltolódás Magyarország és Afganisztán között (télen 3,5 óra, mert itt nincs téli időszámítás) otthoni idő szerint 19.30-kor, itteni szerint pedig 22-kor leülünk beszélni a családdal. Aztán folytatódik a mókuskerék. 

     Azért ez túlzás, hogy mókuskerék, mert esemény az mindig történik. Jellemző a szerencsémre például, hogy rögtön az első napomon, az egyik padlószinten találtam egy késő kusán kori pénzérmét (én nem értek hozzá, mondták hogy az:)). Meg is jegyezte az egyik itt dolgozó régész, hogy valaki hónapokig nem talál semmit, más meg idejön, azt se tudja merre észak és tessék... Akkor az épp aktuális kulturális miniszter látogatja meg az ásatást vagy egy francia restaurátor csapat érkezik. Nem mondhatni, hogy unalmasan telnének a nappalok.

Csak éjszaka tudnám már megszokni az állandóan járőröző gépeket... 

Szombat délután érkeztem Mes Aynak-ba 2012. május 12-én. Olyan szerencsés időpontban, hogy megzavartam az itt dolgozó régészek ebéd utáni pihenőjét. Annak ellenére, hogy előző nap péntek volt, ami itt a pihenőnap, mindenkin a fáradtság jelei mutatkoztak. Rövid bemutatkozás után nem nagyon foglalkozott velem senki. Mondták, majd holnap mindent megtudok. Na kösz. Egyébként ez a nemzetközi csapat adja a régészeti lelőhely/lelőhelyek feltárásának gerincét. Hogy finoman fogalmazzak ők értenek hozzá, a többiek, akik itt dolgoznak (afgán régészek stb.) csak nézik. Mint az első munkanapomon megtudtam és láttam, az afgánok a 19. századi régészet szintjén állnak. Csak a kincskeresés, semmi dokumentálás. De erről majd később.

     A csapat egyébként elég vegyes. Jelenleg egy angol régész Guy a régészeti feltárás koordinátora. Az előző holland koordinátort, állítólag a helyiekkel való keménysége miatt, idén februárban lapátra tették. A társaság legtapasztaltabb tagja, és egyben Guy helyettese, Marek, aki Lengyelországból már évek óta a Közel-Keleten dolgozik. Aztán itt van még Saad, aki szír, Emre Törökországból David Angliából, Daniela Németországból. Ők fogadtak szombat délután. Szabadságon van Agnieska, aki szintén lengyel (ő hétfőn jött vissza) és Jamil (róla nem tudok semmit még). A társaság megismerése után elfoglaltam a szállásom, kipakoltam a kevés holmim és megpróbáltam szembenézni a rám váró feladatokkal. Amik így két nap elteltével egyre többnek tűnnek. És úgy hajtottam a fejem álomra, ahogy a múlt fejezetben leírtam. 

     És hogy hol is vagyok, illetve mit is keresek én itt? 2007-ben a kínai állami bányavállalt 3 milliárd dollárt fizetett Afganisztánnak a világ második ismert legnagyobb rézlelőhelyéért, amely Kabultól délre 35-40 km-re található. A rézlelőhelyet 1979-1980-ban orosz geológusok fedezték föl, de a szovjet megszállás, az afgán polgárháború, az amerikai (bocsánat) szövetséges megszállás miatt ekkor látták csak elérkezettnek az időt a kitermelésre. A lelőhely rézbeni gazdagságát jól szemlélteti, hogy 3 trilliárd amerikai dollár értékű réz kitermelésére látnak lehetősét. Az afgán kormány is érdekelt, hiszen a monopóliumi joga miatt évi 350 millió dollárt fizetnek a kínaiak az államnak és nagyjából a GDP 20%-os emelkedésére számítanak. Azonban váratlanul közbejött, illetve nem is annyira váratlanul a régészet. Még az 1960-as években a kitermelésre szánt bánya területén több Buddha-monostort fedeztek fel. Ezek eltűntét veszélyezteti a bánya. A kolostorok feltárását még 2009-ben kezdte el egy nemzetközi, akkor még főleg franciákból álló csapat. Sikerült ugyanis elérni, hogy megegyezés szülessen az afgán kormány, a kínai állam között a terület feltárásáról. Ennek határideje 2014 vége. A pénzügyi hátteret pedig a Worldbank adja, aki 10 millió amerikai dollárt adott a feltárás finanszírozására. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Most 2012. májusában, mikor én ideérkeztem még 10-15 év! kellene a rendes feltárásra. Ehelyett van kb. 2,5 év... Ott ahol most dolgozunk, az ún. Vörös zónában még három évi munka lenn. A határidő pedig 2013 március...

     Mi is ez a Mes Aynak? Az iszlám hódítást megelőzően a területen egy közigazgatási centrum helyezkedett el. A Logar folyó völgyében a Hindukus lábainál több monostor, stupa és az ehhez kapcsolódó igazgatási épületek helyezkednek el. Röviden leírva: lelőhely lelőhely hátán. Amerre a szem ellát minden dombon vagy hegyen valamilyen épület található. Ráadásul ezek az épületek, ahogy a lelőhely is nagyjából 5-600 évig lakott volt, tehát a feltárás csak időigényes régészeti módszerrel oldható meg. Ez okozza a dilemmát. 

     És, hogy én mit keresek itt? Ha rövid akarnék lenni, akkor azt mondanám pénzt. Kicsit bővebben azért más a helyzet. Több dolognak, gyakran tőlem független külső körülményeknek kellett ahhoz összejönnie, hogy én most itt legyek. Az első lökést egyáltalán a külföldi munkakeresésre az otthoni szakmai helyzet adta. Tavaly év végére, annak aki figyeli a szakmát, világossá vált, hogy az elmúlt évek gazdasági lobbijának nyomása a törvényhozásban teret nyert. Gyakorlatilag akkor, és most áprilisban a módosított kulturális törvény kapcsán ki lett mondva, hogy a magyar gazdasági teljesítmény növekedésének a legnagyobb kerékkötője a régészet. Sokan sok ellenérvet mondtak már ezzel kapcsolatban és most nem mennék bele ebbe. Csak egy kérdésem van: most hogy már tavaly december óta új régészeti törvény van, akkor hogy lehet a magyar gazdaság recesszióban hiszen a legnagyobb akadály ki lett iktatva? De visszatérve a témára tudtam, hogy a törvény egyenes következménye lesz az, hogy kevesebb és jóval kisebb felületű feltárások lesznek a jövőben. Ennek két következménye látható: kevesebb régészre lesz szükség és a terepi munka is kevesebb lesz. A továbbiakban ez úgy folytatható, hogy a terepi munka csökkenése maga után vonja a pótlékok csökkenését, illetve el lehet küldeni a régészeket is. Ez utóbbinak a szele is megcsaphatott volna, de mivel határozatlan idejű szerződéssel dolgoztam erre volt kisebb esély. Annál inkább érzékenyen érintett a pótlékok csökkentése. Főleg az zavart, hogy mindig igyekeztem a maximális teljesítményt kihozni és nem az időd szaporítani a munkám során. Hogy ezt mennyire fizették meg? Arra azt mondanám, hogy mivel akinek dolgoztam igen jól járt az én munkámmal, én mindig keveselltem a fizetésem. De azt mondom, hogy ha maradt volna változatlan a helyzet, azaz nem nyúltak volna ilyen drasztikusan hozzá a régészeti törvényhez, akkor otthon maradtam volna. Pont elég volt a fizetésünk arra, hogy két gyerekünket becsülettel nevelni tudjuk. Mivel mindketten ebben a szakmában dolgozunk felvetődött a kérdés, hogyan tovább? Mivel én biztos voltam a következményekben, ezért arra jutottunk, hogy elkezdek külföldön munkát keresni. Mivel ezért tanultam, úgy gondolom jól csináltam az évek alatt és ezzel is szeretnék foglalkozni a továbbiakban is, ezért szigorúan csak régészeti állások után kerestem. Elsősorban angol nyelvterület jöhettek szóba a beszéd miatt. Nem tudom megszámolni sem, hogy mennyi helyre küldtem el az önéletrajzomat. A legtöbb helyen Kanadában, Amerikában és Ausztráliában a legnagyobb gondot az jelentette, hogy nem vagyok állampolgár és nem akarták finanszírozni sem a munkavállalási vízumot sem. Február végén véletlenül? találtam rá erre az álláshirdetésre valamely portálon. Gondoltam megpróbálom. Április elején arra gondoltam pont, hogy ebből sem lesz semmi, mikor is április 7-én jött egy e-mail a munkával kapcsolatban. Küldték a szerződésemet. Csak 3 kérdésük volt. Mennyit kérek, mikor tudok menni/jönni és mennyi az oda-vissza repülőút költsége? Még fel is hívtak aznap délután, hogy megkaptam-e az e-mailt? Nagy fejtörést okozott a feleségemnek és nekem, hogy mi legyen? Olyan anyagi feltételeket kínáltak, amit hülyeség lett volna elutasítani. A szakmai kihívás is vonzott. Csak egy probléma volt: Afganisztán. Próbáltam tájékozódni, tudakolózni itt dolgozó régészetről, hogy mennyire nagy a fluktuáció? A válasz az volt, hogy nem azért nagy, mert a talibán tesz róla, hanem a kemény munka és a kemény időjárás miatt sokan fordulnak meg itt. Úgyhogy mérlegre téve az információkat és a lehetőségeket úgy döntöttünk belevágunk. Nekem az egyszerűbb. Onnantól kezdve, hogy május 10-én felültem az Isztambulba tartó gépre Ferihegyen minden új. Egy új világ, új kihívások, új, eddig ismeretlen dolgok határozzák meg a mindennapjaimat. Akik otthon maradtak, azoknak viszont csak annyi változott, hogy egy időre kiléptem a mindennapokból, és így nekik nélkülem kell megküzdeniük a kihívásokkal.

     Hát, röviden ennyi az itt létem oka. Biztos mindenkit érdekel, hogy mennyire biztonságos a helyzet. Olvasható az interneten is, hogy ennyi-meg annyi katona, rendőr őrzi a bányát. Az igazság azonban máshol rejtőzik. Igaz, hogy őrzik a területet stb-stb. De a tálibok azért nem foglalkoznak a bányával, mert a kínai vállalat havonta fizet nekik a békéért cserébe... Üdv Afganisztánban! 

Isztambulban ott fejeztem be, hogy 5-6 óra volt a gép indulásáig. Míg a gépre várakoztam - megmondom őszintén - megfordult a fejemben, hogy ez az utolsó alkalom a visszafordulásra. Ha felszállok a gépre, akkor már nincs megállás Kabulig. Minden megfordult a fejemben az RPG-s afgántól kezdve, a magát felrobbantó utasig minden. Ezek a gondolatok egészen a hajnali 3.45-ös gépindulásig tartottak. Meglátva, hogy kik az útitársaim enyhe meglepetést éreztem. Mind a közel 200 utas jól szituált, jól öltözött hölgy, úriember és kisgyerek volt. Nem is értettem annyira a dolgot, hogy mire ez a nagy elkeseredés részemről. A repülőút tökéletes volt. Hajnal 3.45-kor indultunk és 10 óra után egy kis késéssel érkezett meg Turkish Airlines gépe Kabulba. Nem véletlen lett az év európai légitársasága a török (ha emlékszünk, akkor 2010-ben a Malév is az volt...) tökéletes út, tökéletes kiszolgálással. Bár az út nagy részét majdnem a leszállásig végigaludtam. 

     Nem tudom ismeri-e valaki azt az érzést, mikor nem tudja, hogy ha kilép valahonnan, elindul valahova, akkor annak mi lesz a következménye? Mikor a gép talajt érintett a kabuli kifutópályán és kinéztem az ablakon hirtelen ez az érzés tört rám. A repülőtér egyik oldala a polgári légitársaságoknak van fenntartva (már amennyien odarepülnek), míg a másikon ott sorakoztak a katonai harci helikopterek és elszórva néhány vadászgép is. Kiszállásnál pedig rögtön két afgán rendőr felügyelt a légikísérők mellett... És egész Kabulban - de ott aztán igazán - míg a kisebb falvakban is mindenhol, nem lehet mást látni csak rendőrt, katonai rendőrt vagy katonát. De míg a falvakban 1-2 van belőle, addig Kabulban lépésenként áll 1-1. Persze azt nem is kell említeni, hogy mindenki állig felfegyverkezve, de minimum egy Kalasnyikov karabély a vállra vetve. Az afgán rendőrök zöld egyenruhát viselnek, míg a katonák egyenruháján egyén szólva is nyomot hagyott az amerikai hadsereg viselete. A gyalogos rendőrök mellett eggyel fentebbi fokozat az a rendőr, aki új Toyota terepjáróval (egyébként az Afganisztánban használt új autók szerintem 2/3-a valamilyen Toyota terepjáró! Én még 1 óra alatt nem láttam annyi Toyota Land Cruisert, mint itt.) közlekedik. Ennek egyetlen rögtön szembeötlő "kiegészítője" van: az a plató hátsó merevítőjére szerelt golyószóró állvány... Amerikai katonákat egyébként nem látni Kabulban. Állítólag bezárva ülnek a táborukban és mindent ráhagynak az afgánokra. A repülőtér bejárata előtti rész a parkolókkal együtt elzárt terület. Bent két parkoló van: A és B. Az A a VIP személyeké, míg a B, az Afganisztánban dolgozó, az afgánokkal hivatalos kapcsolatban lévő személyeket várhatják itt. A lezárt, nem őrzött részen pedig a magánszemélyek parkolhatnak. Engem a B parkolóban vártak, ahonnan első utam a bányászati minisztérium épületébe vitt. 

    Kabul utcáin több dolog is szembetűnő (a rendőrökön, katonákon és a szétlőtt épületeken kívül persze). Az első az úthálózat. Persze ha arról beszélhetünk egyáltalán. Maradjunk annyiban, hogy vannak utak. Ezek azonban annyira járhatatlanok, mert vagy az aszfaltréteg teljesen kavicsosra kopott - ezáltal gyakorlatilag út sincs - vagy és ez a jellemzőbb, mindenhol kisebb-nagyobb kátyúk találhatók, hogy nem érdemes nagy sebességgel közlekedni Kabulban. A képet még színesíti, hogy 500-1000 méterenként fekvőrendőrök is lassítják a forgalmat, illetve a szamárral hajtott kocsi és a mindenhol előbukkanó gyalogos is színesíti a közlekedést. Azt amit egy szóval a legkönnyebb leírni: ez pedig a káosz. Közlekedési lámpák, felezővonal, közlekedési stílus, stb. az nem mondható el, hogy megvolna Kabulban. Hatalmas a forgalom, lámpák helyett rendőrök irányítanak - akikre nem nagyon figyelnek - mindenki megy amerre lát és az erőszakosabb győz. Dudálnak, nagy sebességre gyorsítanak (csak azért hogy a gyakran előbukkanó kátyú, fekvőrendőr és gyalogos miatt hirtelen fékezzenek és még jobban dudáljanak) és a másikat figyelembe sem véve haladnak előre. Kivételt előrehaladás tekintetében csak a katonai vagy rendőri konvojok élveznek. Más mindenki úgy boldogul az utakon, ahogy tud. 

    A másik szembetűnő jelenség a hihetetlen szegénység. Kabul hatalmas város. Lakossága 5-6 millió főre tehető, melyből igen jelentős - közel 2-2,5 millió - a különböző háborúk miatt az országot elhagyó, majd visszatérő menekült. Ezek lakják Kabul külső területeit. Európai és civilizált szemmel nézve egyszerűen megérthetetlenül nagy a szegénység, nyomor, mocsok, ami ezeket a részeket jellemzi. Sátor- és vályogházakban élő emberek, az utcákat elönti a szemét, a csatorna az út mellett tele mocsokkal folyik. Gyerekek itt nőnek fel, játszanak, egyszerűen belegondolni is lehetetlen, hát még szembesülni vele. Kabul központjából kifele menet körülbelül 35-40 perc volt az út Mes Aynak felé. Végig-végig ezt látva hálát adtam magamnak, hogy a világ azon szerencsésebb részére születtem és születtek a gyerekeim, ahol méltóságban tudunk élni és ők felnőni. Nem vagyok egy érzelgős alkat (Yvett ezt úgy mondaná, hogy empátiás képességem a 0-val egyenlő), de ennyi nyomort látva és feldolgozva mire kiértünk Kabulból az én szemem is elfátyolosodott. 

    A repülőtérről sofőröm először a minisztérium épületébe vitt. Az akkora már természetesnek tűnt, hogy az épületet rendőrök őrzik, de az egymás iránti bizalmatlanságot és persze a háború körülményeket mutatja, hogy saját autójukat átvizsgálták nem került e bele bomba ez alatt a rövid idő alatt. Egyébként minden kormányzati épületnél látható az is, hogy a kapuk előtt pár méterrel betontuskók állnak. Ezzel próbálják megakadályozni, hogy kocsival vagy teherautóval öngyilkos merénylők túl közel juthassanak. A minisztérium épülete kívülről nézve és utána belülről is látva alapos felújításra szorulna. Nem csak a hétköznapi életben, hanem itt is látszik a mindent átható szegénység. Itt találkoztam először azokkal a kapcsolattartóimmal akikkel az interneten keresztül a munkát, szerződést, vízumot stb. letárgyaltuk. Mintegy két óra hosszat tartózkodtam az épületben a féléves vízum, a külföldiek részére ajánlatos regisztrációs kártya és a szerződés véglegesítése céljából. Mindenki rendkívül barátságos volt, még arra is figyeltek, hogy megebédeltessenek. Persze nem kell nagy dologra gondolni, hanem ebédkor az egyik tisztviselő felállt, kiment és két tányér készétellel tért vissza. Az egyiket magának, a másikat pedig nem valamely munkatársának, hanem az én orrom elé tette le. Nem utasíthattam vissza, még akkor sem, ha hirtelen átfutott rajtam a félévig tartó hasmenés és egyéb variációk lehetősége is. Csak a beszerzett oltásokban bízva fogyasztottam el az ebédemet. Persze első ránézésre sem tűnt veszélyesnek a dolog és azóta is jól vagyok, de olvasva és lassan átélve a közép-ázsiai körülményeket sosem tudhatja az ember. Egyébként az otthoni rizses húshoz hasonló ebédet kaptam azzal a két különbséggel, hogy kevesebb volt a hús benne és hihetetlenül, de nem ehetetlenül csípős volt. Majdnem elfelejtettem, hogy járt persze mellé az elengedhetetlen lepény is... A minisztériumi rövid ott tartózkodásom alatt láthattam azt is, hogy a tisztviselők egymást váltva mosakodnak és végzik el Mekka felé fordulva a déli imát. Ahogy őket nem zavarta az én jelenlétem, úgy engem sem az övék.

      A minisztérium épületéből sofőrömmel, aki egyébként más lett, mint előzőleg volt nagyjából 13.30 körül indultunk el a Mes Aynak-i régésztáborba vagy rézbányába, kinek hogy tetszik. Elhagyva Kabult a fentebb már elmondott 35-40 perces út után szembetűnő volt a változás. Katonai ellenőrző pontok továbbra is voltak a kifelé vezető utakon, de jóval ritkábban, mint a városban. A változás egyrészt ott volt megfigyelhető, hogy az út menti falvakban nem mocskot és nyomort nem látni, csak szegénységet. Másrészt előbukkant a most virágzó afgán vidék. Tavasz van, még nem égetett ki semmit a nyári nap és hőség, így a magas hegyek lábai és a folyóvölgyek itteni szemmel nézve zöldbe borulva élnek. Persze ez a zöld meg sem közelíti az otthoni mély zöld színeket, de itt a szürke, kopár színek és tájak esetében felüdülésnek számít. Az útról még lehetett látni hóval fedte hegycsúcsokat, amelyek hihetetlenül magasak egy alföldi tájhoz szokott szemnek. A Hindukus csúcsai elérhetik a 7000 métert is. Így értem összesen körülbelül egy óra út után a Mes Aynak-i táborba. Ahol az elkövetkező hónapokat töltöm majd. Lefekvéskor állapítottam meg magamnak, hogy 5000 km-re a családtól, az otthontól, egy idegen ország és háborús országban, idegen emberek között nagyon egyedül tud lenni az ember. Akárcsak én.

Mindig európai ésszel gondolkodik az ember. Persze csak az európai. Ez jól látszódik azon, ahogy sikerült kiharcolnom az afgán vízumot Isztambulban.

     Pedig az érkezés estéjén minden olyan jól sikerült. Időben, finom vacsora elfogyasztása után sikerült leszállni Isztambulban 23 óra után kicsivel. Utána csak az események pörgésén tudtam csodálkozni. Húszon egynéhány ablaknál intéződött az útlevélvizsgálat, az Atatürk repülőtér bejárata előtt walkie-talkie-s emberek intézték a taxikat, amelyek persze jöttek és indultak is, mint a repülőgépek. A bejárat előtt, mind az utasok!, mind a taxik sorba állítva és mindenki mehetett a szállására. (Röviden még a taksi-sokról. Isztambulban vagy mindenki taxis vagy az akar lenni. Sok mindenkit láttam már vezetni, de az isztambuli taxisok túltesznek mindenen. A lehető legnagyobb sebességgel, és a lehető legkisebb helyet is kihasználva törnek előre, emellett pedig ha valaki lassabb és elfoglalja az utat, akkor dudálnak és levillogják az útról. A dudálás egyébként nemzeti „hagyománynak” tűnik. Amint a legkisebb felakadás van, rögtön mindenki dudál.) A repülőtér és a szállás közötti mintegy 40 km-es utat a zárójelben említett összes lehetőséget kihasználva így mintegy 20 perc alatt sikerült letudni. És ha hozzáteszem, hogy mindez 6000 Ft-ból kijött, akkor a pesti és más nagyvárosi taxisok kicsit drágának tűnnek. Otthon Szegeden a belvárosból Szőregre (kb. 7-8 km távolság) sosem úszom meg 2000 Ft alatt….

     A szállásra nem vesztegetek sokat. A cél egy éjszaka ott alvás volt. Tiszta szobát és fürdőt kaptam, ha kicsit lassan, de az internet is elakadozott és még egy reggeli is belefért.

    Itt kezdődtek a bajok, mármint a reggeli után. Magyarországon nincs afgán nagykövetség. Legközelebb hozzánk Bécsben található. Eldönthettem, hogy vagy az utazással együtt elmegy egy napom Bécsre vagy – mivel Isztambulban kell úgyis átszállni Kabulba – Törökországban intézem a vízumot. Ez lett a döntés és az afgán kormány el is küldte a meghívólevelemet április 30-án Isztambulba. Én az interneten (szigorúan az afgán külügyminisztérium honlapján) megnéztem az isztambuli konzulátus címét és mehetett is a dolog.

     De nem itt. A szállodai reggeli után nagyon rosszul folytatódtak a dolgok. (A szállás választásánál egyébként közrejátszott, hogy az ismert címtől nem messze helyezkedett el.) Kezdődött azzal, hogy a cél környékén senki nem tudta, hol a követség. 4-5 – az üzlet előtt dohányzó és a hétvégét váró – ember megkérdezése után kiderült, hogy az utcának 2!!!! számozása van és, ami az interneten van az a rossz. Miután ilyen körülmények után sikerült megtalálni a követséget, jött a többi. Hozzáteszem igyekeztem 9-re ott lenni, ugyanis ügyintézés ekkortól 14-ig van minden nap….A követség zárva volt!!!! A tábla kint, de sem a csöngetésre, sem a kopogásra nincs reagálás. Az épületben lévő összes üzlet végigkérdezése után sem sikerült megtudni semmit. Közben telik az idő, már 10 óra is elmúlt. Nem volt mit tenni, leültem egy szűk lépcsőház 4. emeletén és vártam, hátha jön valaki. Alig telt el öt perc és egy fiatal srác jött ki a liftből és kinyitotta az ajtót! Én is meglepődtem, de ő csodálkozott igazán. Kiderült, hogy egy hónapja a konzulátus új helyre költözött. Miután megtudtam az új címet, irány a taxi és már ott is vagyunk. Még mielőtt elöntene mindenkit a boldogság, elárulom, hogy a neheze csak most jön!

    Az eleje rendben indult. Odaadtam az e-mailt, amely a meghívólevelem faxszámát és küldési dátumát tartalmazza. Cserébe kaptam egy vízum igénylőlapot. Ennek kitöltése után pedig adtak egy bankszámlaszámot, hogy battyogjak el a kb. 10 percre lévő bankba és fizessek be 100 USD- t vízumra. Ezzel végezvén kb. 12.10 lehetett közölték, hogy legkorábban hétfőn kapom meg a vízumot. Kértem, könyörögtem, de azt mondták, hogy hétfőn legyek ott kilencre rá egy órára megkapom a vízumot. Így kedden hajnalban repülhetek Kabulba. Az sem segített nekik, hogy ha így marad, akkor 3 napra szállás kell és a meglévő repülőjegyet is át kell ütemezni. Megmondom őszintén elöntött a méreg és mérgemben Yvettet hívtam fel itthon. Ő azt tanácsolta, hogy próbáljam meg elérni az afgán kapcsolatomat hátha ő tud segíteni. Első körben az ugrott be, hogy nincs meg a telefonszáma, de indulás előtt írtam egy kis füzetet a legfontosabb adatokkal és ebben az ő száma is benne volt!!! Minő szerencse, most már csak vegye fel… Főleg úgy, hogy péntek van és Afganisztánban ez a szabadnap. Gyakorlatilag második csörgetésre felvette a telefont. Elmondva a problémát, csak annyit mondott, hogy érti. Most menjek vissza a konzulátusra és adjak neki egy ügyintézőt. Az ügyintéző meglepett arcot vágott, mikor a kezébe nyomtam a telefonom, de onnantól kezdve hallgatott és írt. Nem tudom mit mondott neki Mr. Haroon, de lehet hogy nem is akarom tudni… Az ügyintéző letéve közölte, hogy kéri az útlevelem, várjak és meglesz a vízum. Fél óra elteltével pedig kezembe nyomták, majd rögtön amint kiléptem, be is zárták az ajtót. Hát így lett meg az „előre” leszervezett afgán vízumom.

     14 óra volt ekkor. Hullafáradt voltam az egész napos ide-oda futkározástól, hátamon a kézipoggyászként cipelt 15 kilós hátizsákkal, amiben a notebook, fényképezőgép is többek között helyett kapott. A gép Kabulba másnap hajnali 3.45-kor indul, de még semmit nem láttam Isztambulból. Az elkövetkező hat órában így szépen lassan metró, tram párossal Levent állomástól az Atatürk reptérig jutottam. Közben meg-megálltam megnézni egy-két dolgot, enni, stb. Most írom a blogot, kávézok és még van hátra 7 óra az indulásig….

Legközelebb Kabulból jelentkezem. Insallah.

A mai napig azt hittem, hogy ez nem velem történik. De eljött a nap. Itt állok összecsomagolva (még Szegeden) és pár órán belül indulok Ferihegyre (újabban Liszt Ferenc), hogy felszálljak egy gépre, ami Isztambulon keresztül Kabulba visz.

A miértre és a hogyanra illetve a hova kérdésekre most nem térnék ki. Erre bőven lesz (remélem) lehetőségem az elkövetkező hónapok alatt, amit Közép-Ázsiában töltök.

Most elköszönök a családtól

és INDULÁS!!!