Lassan két hete nem jelentkeztem újabb írással úgyhogy itt volt az ideje billentyűzetet ragadni. A távolmaradásomnak persze több oka volt. Egyrészt, a harmadik-negyedik hétre  kialakult a mindennapok ritmusa és nem történik annyi minden - ez persze nem igaz:) -, hogy sűrűn belehessen róla számolni. Másrészt, elért az első igazi lelki hullámvölgy. Néha rosszabb érzelmi hullámzásokba estem, mint egy kamasz. Pedig Dorka lányomat ismerve, aki 16 éves, erre csak azt tudnám mondani, hogy annál rosszabb nem lehet:) Harmadrészt pedig túlestem - szerencsére csak kisebb kiadásban - az első hasmarson. A távolmaradásnak nem utolsó oka az volt, hogy a téma megvolt már a fejemben, de egy utolsó résztvevőre vártam. Múlt szombaton aztán az is megjött.

Az elmúlt hosszú évek alatt - én legalább is úgy érzem - otthon is jó pár fontos és kiemelkedő régészeti ásatáson vettem részt. Mégis a szakmai körökön kívüli látogató igen ritka volt, sőt sajnos azt kell mondanom, hogy a szakmán belül sem jellemző/volt jellemző meglátogatni más ásatását. Általában ha a sajtó megjelent, ami legtöbbször a helyit (Város Televízió, Dorozsmai Füttyentő stb.) jelentette, már az is nagy szó volt, de ha országos hírekbe került egy-egy ásatás az meg különösen ritkán fordult elő. Pedig voltak olyan évek, főleg a 2000-2010 közötti időkben, amikor évente több száz feltárás is zajlott. Az pedig egyáltalán nem volt jellemző, sőt szerintem mint a fehér holló fordulhatott csak elő (én legalábbis nem tudok róla), hogy magasabb rangú politikus, magasabb szintű politikai jelenlét megnyilvánuljon a feltárásokon. Ennek részleteibe kár belemenni, mert messzire vinne. 

Itt kint viszont azt kell látnom, hogy gyakorlatilag nem telik el nap anélkül, hogy valaki meg ne fordulna az ásatáson. Lassan már odáig jutottam, hogy fel sem tűnik, ha valaki idegen jelenik meg a lelőhelyemen. Amit persze előszeretettel látogatnak köszönhetően annak: 1, a földút mellett közvetlenül fekszik; 2, az afgán régészek szerint megtaláltam Mes Aynak első iszlám épületét (amit a nemzetközi társaság nem támogat, hiszen időben korábbi mint a kusán épület...), és ezért minden idelátogatót elhoznak. Pedig az első napokban azt hittem, hogy mindenki különös látogató. Kezdve Khairzada-n, aki a Régészeti Intézet munkatársa, keresztül a rendőrökön át a helikopterekig.  Most pedig már Khairzada fel sem tűnik, hiszen mindennap kint van, meg ő hozza a látogatókat is... A rendőrök csak akkor tűnnek fel, ha hirtelen sokan lesznek, mert azt jelenti, hogy megint jön valaki. A külföldiek előszeretettel azt hiszik, hogy ha rendőri kísérettel mennek Afganisztánban valahova, akkor biztonságban vannak. Pedig nincs annál feltűnőbb, mint ha valakit elől és hátul is két-két zöld színű rendőrautó kísér, aminek a platóján felszerelve a géppuska és négyen ülnek mellette. Ezt hívják kitűnő célpontnak... A helikopterekről meg kiderült, hogy mindennap megjelennek azok is.  Vagy Chinook vagy Blachhawks típusúak párban repülnek általában tőlünk messzebb, egyszer volt Apache, de akkor fontos embert kísértek. Ezeket már fel sem veszi az ember, csak az tűnik fel, ha a hétköznapokban megszokottnál több lesz valamelyikből. Ez pedig akkor fordul elő, ha jön valaki. 

Háromféle látogató jelent meg eddig Mes Aynakban. Azt hiszem, ha így végig gondolom, nem is nagyon várható már más. Az első a szakmabeli vagy közel szakmabeli. A szakmabeli látogatók vagy az Afgán Régészeti Intézethez tartoznak vagy valamilyen külföldi restaurátor csoporthoz vagy egyetemhez. 

A látogatók másik csoportját az újságírók jelentik. A helyi sajtó mellett itt igazi nagyágyúk is vannak. Nagyjából egy hétig velünk lakott és mozgott Michal, a National Geographic fotósa, aki fotóriportot csinált nem csak az ásatásokról, hanem az egész Mes Aynak történetről, a kínai bányáról. Remélem otthon is olvasható/látható lesz a riport. Forgatni a BBC/Asia társasága volt kint, akik Nadia-val készítettek interjút, illetve a RTL (igen a német anyatévé) is megfordult nálunk. 

A harmadik csoport a politikusoké. És ez az ami teljesen szokatlan nekem. Afgán részről gyakorlatilag heti látogató vagy a kulturális miniszter vagy annak helyettese. Ezt még elfogadja az ember, hiszen az elmúlt években/évtizedekben nem volt ekkora feltárás Közép-Ázsiában, de ami az igazán meglepő, hogy a - finoman fogalmazva - szövetséges hatalmak is kiemelt projektként kezelik a feltárást. Ennek bizonyítéka, hogy itt tartózkodásom első hetében kisebb csapatával az Egyesült Királyság nagykövete meglátogatta a régészeti munkálatokat.

Ami látogatásában érdekes, hogy váratlanul jött, de a feltárás angol koordinátora nem is nagyon örült neki. Megjegyezte, hogy Ő nem megy a vendég elé, neki van munkája, majd menjen az oda hozzá! Persze aztán még sem merte ezt megtenni, de mindenesetre érdekes politikai súlyt jelezhet a dolog. Ami igazából feltűnő volt, hogy viszonylag szerény, három páncélozott terepjáróból álló konvoj és az abban utazó - gondolom SAS - ügynökök kísérték el a nagykövetet. Ez a szerénység csak utólag igazán feltűnő. Azután miután az Egyesült Államok afganisztáni nagykövete is tiszteletét tette Mes Aynak-ban. Ő aztán annál nagyobb felhajtással érkezett. Május 31-én látogatott ki az ásatásokra, de előtte gyakorlatilag egy hétig ment az üzengetés, hogy ekkor jön, akkor jön. Gondolom a lázadók figyelmét akarták elterelni. Persze ha nagyon akarták volna megtudhatták volna mikor jön, de úgy látszik nem akarták. Ami pedig a kíséretet illeti. Gyakorlatilag egy teljes hadsereg kísérte, kezdve a - ha jól emlékszem 12 darabot számoltam össze - páncélozott harci járműveken át

, a tengerészgyalogosokon át a "kisegítő" kísérő személyzetig. Ez utóbbiba a nem hivatalos katonai alakulatok tagjai és a kulturális attasék is beletartoztak. Eredetileg 10.30-ra volt a látogatás megígérve, de hogy, hogy nem valamiért 13 óra utánra, a munkaidő végére csúszott a dolog... Persze az afgán rendőrök, a nem hivatalos katonai alakulatok, egy páncélozott jármű már ott dekkolt 10 óra körül és terepszemlét végeztek. Aztán, amint láttam, ők is halálra unták magukat. Balszerencsénkre a munka végén nem tudtunk hazamenni, mert a páncélozott járművek elállták az utat. Nagyjából 15-20 perc telt el így, mikor végre az egyik tengerészgyalogos megszánt minket és nyolcan két autóval visszamentünk a táborba. Guy, Marek és Nadia ott maradtak hivatalosan/félhivatalosan körbekísérni a társaságot. Igen ám, de őértük vissza kellene menni, mert valahogy haza kell jönniük! Végül úgy döntöttünk, hogy Emre és én megyünk vissza az autóval. Szerencsére nem történt semmi. A tengerészgyalogosoknak nem volt odaragadva az ujja az M16-os ravaszához és nem nézték az autót öngyilkos merénylőnek. Így időben visszaértünk. Kb. még egy órát vártunk a látogatás végéig. Közben az időt elütve persze fotózkodtunk,  

és a páncélozott járművek egyikéből, a bevetésre küldött alakulatoknak készített, előrecsomagolt kaját szereztünk. Aztán, amint előre megtudtam a képen látható kapitánytól, pontban 15 órakor véget ért a vizit. Minden maradt a régiben. 

 Mindebből a hol kisebb, hol nagyobb, de állandónak nevezhető látogató dömpingből több minden is leszűrhető. Az egyik talán az, hogy az afgánok is igyekeznek a helyén kezelni a feltárás fontosságát. Persze elsősorban a pénz irányít. Jól tudni, hogy az egész mögött a bánya kitermelhetősége van. De érdekes meglátni a változást is, ami az iszlám nevelés ellenére kezd kialakulni. Itt arra gondolok, hogy az iszlám elutasít minden más vallást és a kialakulása előtti történelmi időkről sem tanítanak sokat. Az itt dolgozó munkások egy részénél, hozzá teszem az értelmesebbeknél, azonban kezd kialakulni, hogy az iszlám előtt is volt valami. Persze ezt a legtöbbször úgy fordítják le, mikor megkérdezik, hogy melyik korból való, amit ásunk, hogy az ő országuk milyen régóta létezik. Ez olyan mintha otthon a szarmatákat összekapcsolnák a mai Magyarországgal. Talán egy előnye lesz annak, hogy az iszlám előtti dolgokat is igyekeznek összekapcsolni saját életükkel, hogy elkezdenek jobban figyelni ezekre. Mert bár szó se róla, mindent megtesznek az afgánok, hogy időben ki legyen ásva minden, de a konzerválási technikájuk hagy kívánnivalót maguk után. Ezt igyekeznek a pénzhiányra fogni, ami mögött lehet valami, de látva, hogy egyébként mekkora összegek forognak a területen, azért eléggé kétséges a hivatkozási alap. És ugye a pénz az, ami miatt a két nagyhatalom képviselője is megfordult az ásatáson. Mindketten, de főleg az Egyesült Államok, hatalmas pénzeket nyom, fektet be - kinek hogy tetszik - a nagykövetség kulturális attaséján keresztül az afgán kulturális életbe. Itt főleg a régészetre, felújításokra, állagmegőrzésre stb. kell gondolni és nem filmre, sajtóra egyebekre kultúra címszó alatt. Ennek oka alighanem egyértelmű. Próbálják hosszú távon legalább részlegesen stabilizálni a térséget. A megszállás, a mintegy 140ezer fős nemzetközi kontingens itt létének élét tompítani, csökkenteni, illetve jól tudják, hogy katonai erővel, csak katonai erővel nem változnak a dolgok, ha kimennek. Így sem biztos, de látva a beáramló hatalmas pénz hatását, az biztos, hogy ennek nyoma marad. A pénz felhasználásának persze azt a módját találták ki, amivel csak a bürokráciát növelik... Nem adják közvetlenül oda az afgánoknak a pénzt, hanem az afgánok csak a lebonyolítók, míg utalni vagy fizetni az amerikaiak fizetnek. Az itteni régészeti feltárás kapcsán is úgy működik a dolog, hogy a Bányászati Minisztériummal szerződsz, de a szerződést jóváhagyásra elküldik Washingtonba, a World Bank ottani központjának, majd mikor az jóváhagyta, akkor írhat alá mindenki. A fizetések esetében ugyanez a helyzet. A munkát a régészeti koordinátor igazolja le, amit a minisztérium egyik tisztviselője jóváhagy. Ezt átküldik az itteni Pénzügyminisztériumba, ahol szintén jóváhagyja valaki, majd elküldik Washingtonba és onnan utalnak... Persze azért a meglévő bürokráciát sem kell sajnálni. Ahhoz hogy megkapjam a féléves vízumot, illetve a munkavállalási engedélyt három minisztérium jóváhagyása és 4 hét kellett. Minden olyan keleties.

Intézzük persze. Insallah