A három hét szabadság letelte után újra várt Afganisztán. Közel sem ment olyan nehezen a dolog, mint az első alkalommal. A május eleji vízum és egyéb problémák már elfelejtődtek. Most célirányosan, Isztambul érintésével, gyakorlatilag 10 óra alatt Kabulba értem. Egyedül a családtól volt nehéz elszakadni. Ezt érdekes módon igazán csak Afganisztán légterébe éreztem. Isztambulból hajnali 3.45-kor indul a gép Kabulba. Így a indulást követő "reggeli" után a következő 3 órát alvással próbáltam tölteni. Ez több-kevesebb sikerrel ment csak, mert néhány külföldről hazatérő afgán még kihasználta a repülőgép nyújtotta előnyöket és alaposan felöntöttek a garatra:) Ha már otthon nem igen tehetik... Kb. 1 órával a leszállás előtt ébredtem fel. Akkor jött rám az a gyomor- és torokszorító érzés, ami az első ideérkezésem idején, hogy mit keresek én itt, stb-stb. Érdekes mód azonban ez rögtön elmúlt a gépből való kilépés után. Meglátva a rendőröket, megérezve a hőséget és a port, egycsapásra visszazökkentem a valóságba. Nem mondom, hogy hiányzott, de most már ismerősként köszöntött az ország.

A reptér pakolójában kisebb csapat várt. Marek, Damien és Vydhegi jött ki a repülőtérre. Igazából azért jöttek ennyien, mert rájuk esett a sor, hogy ha már értem jön az autó úgyis Kabulba, akkor ők elintézik a szokásos heti vásárlást. Így én is csatlakoztam hozzájuk. Az autó amivel kijöttek a társaság egy új járműve, egy páncélozott Toyota terepjáró. Nem tudom milyen vastag a páncélzat rajta, talán utánanézek, de még az én fizikumommal is nehéz volt megmozdítani az ajtaját is, illetve közlekedés  közben is érezhetőek rajta a plusz kilók.

Nagyjából két óra vásárlás után indultunk vissza Mes Aynakba, ahova nagyjából délután 13.30 körül értünk ki. - Egyébként csak azért hívom "pokolnak", mert még a májusi érkezésemkor Marek úgy köszöntött, hogy: "Isten hozott a Pokolban!". És így  bennem ragadt a megnevezés, de hogy az élét elvegyem kisbetűvel használom. - Az eltelt három hét alatt alapos változáson ment keresztül a tábor. Ez elsősorban a nemzetközi részre értendő, hiszen ide telepítettek 8 új lakókonténert a "régi" barakkok mellé. Az okát nem tudja senki, hiszen eddig 24-en voltunk, akik mellé míg én szabadságom voltam, érkezett Tina Görögországból és Raffael Costa Ricából. És mivel egy konténerben 3 szoba van, bár nem az én méreteimnek, így hova kell 24 új hely? Majd meglátjuk. Az új barakkok miatt elég kicsi lett a hely a korábbi "kertben", ezért kiütötték a régebbi bejáratot és ott lett egy nagyobb terület összenyitva. A tábor egyébként elég üres. Mindenki vagy inkább elég sokan szabadságon vannak. A legtöbbünk kihasználta, hogy augusztus 17-21 között a Függetlenségi Nap és a Ramadant követő Eid ul-Fitr miatt 5 nap szabadnap volt Afganisztánban. Én és Agnieska, aki Indiába utazott, augusztus elején vettük ki a szabadságot, a többiek pedig 15-16-án utaztak és majd augusztus végén - szeptember elején jönnek vissza. Aki nem utazott el, azok itt töltötték az 5 napot a táborban. 

A nagy összeborulás és kipakolás után beálltam röplabdázni. Mostanában unaloműzésként kitalálták a többiek, hogy délutánonként 1/2 5-6-tól vacsoráig röplabdáznak. Bár inkább pötyögtetésnek nevezném, de mozgásnak remek. Vacsora után az eredeti terv az volt, hogy a magammal hozott pálinkát megkóstoltatom a többiekkel, de valahonnan előkerült egy üveg vodka és így a pálinka valamint a Tokaji későbbre tevődött. A jó kis magyar szalámit persze mindenki ette, mint a sáska. Jellemző egyébként, hogy mindenki oda volt, hogy a híres magyar szalámi milyen jó stb-stb. Egyedül az angolok nem tudták miről van szó.... Néha azt gondolom, hogy az angoloknak csak arról van fogalmuk a világból, amire szükségük van vagy amiben élnek.

Kíváncsian várom a holnapi munkakezdést. Várom a munkásokkal a találkozót. Egyes hírek szerint az afgán régészek "sztrájkolnak", és mivel nélkülük nem lehetünk kint a területen, ezért lehet hogy jöhetünk vissza.

Meglátjuk. Insallah.