Két hét munka után mindkét olyan lehetőségen túl estem, amit a pénteki szabadnapján Mes Aynak-ban csinálhat az ember. Vagy elmegy Kabulba vagy marad a táborban és elfoglaltság után néz. Kezdjük az elsővel. 

Az első hetem után egyértelmű volt, hogy Kabulba megyek a pénteki pihenőnapomon. Pár dolgot otthon hagytam induláskor vagy elvettek tőlem, illetve közben derült ki, hogy nélküle nem élet az élet Afganisztánban. Például a nagy csomagolásban otthon felejtettem a törölközőmet, a repülőtéren még Pesten elvették a 100 ml-nél nagyobb tusfürdőmet és Afganisztánban jöttem rá én, aki soha életemben nem használtam naptejet és sapkát sem, hogy itt ezek nélkül a "kellékek" nélkül nem sokáig fogom húzni. Ezek alapján egyértelmű volt, hogy szabadidőmben csak Kabulba mehetek. Így csatlakoztam Marek, Emre és David társaságához, akik szintén hasonló dolgokra szánták ezt a napot. Persze a helyzet sohasem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik!

Kabulba csak autóval mehet az ember, amit persze szóban igényelni kell a Ministry of Mines-tól. Általában nem szokott gond lenni, de kiderült, hogy péntekre a minisztérium vár négy tádzsik régészt, akik dolgozni jönnek Mes Aynak-ba. Hosszas rábeszélés után a minisztérium odaadta az autót, egy kikötéssel, hogy alkalmazkodnunk kell a tádzsikokhoz, mikor megjönnek menni kell értük a repülőtérre és hozni őket ki a táborba. Kénytelen-kelletlen más választásunk nem nagyon lévén, ha egyszer autót akartunk szerezni, belementünk a dologba. A másik bonyodalmat az okozta, hogy ezekről a tádzsik régészekről a minisztériumon kívül senki nem tudott és nem tudta senki, hogy miért jönnek? A helyzethez a következőt kell látni: A Mes Aynak-ban zajló régészeti munkát az afgán bányászati minisztérium szervezi, koordinálja. Érdekes felállás, hogyha belegondolunk abba, hogy elméletileg a munka maga a kulturális minisztérium hatásköre. Okát még nem sikerült megtudni, csak azt, hogy ennek az afgán régészek sem nagyon örülnek. És pont emiatt is faramuci a helyzet. A régészeti feltárás koordinálásával Guy Cockin angol régész van megbízva. Elméletileg ő a főnök. Nem csak a nemzetközi csapatnak, hanem mindenkinek, aki a feltáráson dolgozik. Hivatalosan az ő általa kidolgozott munka- és dokumentációs rendet kellene követnie mindenkinek. Hivatalosan. A helyzet az, hogy a jelenlegi felállás szerint ott ahol csak afgán régészek dolgoznak a területen szó sincs semmiféle dokumentációs rendszerről vagy bármiféle szabályzat betartásáról. Hivatalosan persze nem mondják ki, de háborognak az ellen, hogy egy külföldi irányítson náluk. Ezt a héten szóvá is tette a koordinátor azután miután kiderült, hogy egy olyan lelőhelyen, amit három hónapja ásnak az afgánok, nem készült semmilyen rajz, leírás az eddigi munkáról. Persze ilyenkor hivatalosan a bányászati minisztérium előadja, hogy márpedig tessék szót fogadni és dolgozni mindenkinek ugyanúgy, mert ejnye-bejnye, de aztán megy minden tovább a maga folyamatában. Az afgán régészek szerint az ő főnökük Abdul Kadir, a helyi Régészeti Intézet irányítója és így tovább, és így tovább. 

Persze a bányászati minisztérium is hunyó a dologban. Itt visszakanyarodnék a négy tádzsik régészhez. A régészeti feltárás koordinátora azt sem tudta, hogy jönnek és azt sem tudta, hogy mit fognak csinálni. Egyszerűen csak közölte vele a minisztérium, hogy ekkor meg ekkor jönnek a tádzsikok és kész. Ki mennyire tartja be a játékszabályokat? Ehhez a működéshez viszont már társadalmi kérdéseket kell feszegetni. Az afgán társadalom most a 21. században is törzsi alapon szerveződik. Az élet minden területén szerepet játszik, hogy ki melyik törzshöz, azon belül melyik klánhoz tartozik. Így lett az ország vezetője Hamid Karzai is a pastu nemzetiségű, durrani törzsbeli, Popajza klán tagjaként. A modern afgán állam Ahmad Sad Durrani által 1747-ben történt megalapítása óta, az afgán uralkodók és vezetők csak ebből a törzsből kerültek, kerülhettek ki. Soha sehol nem játszanak ennyire szerepet a családi kötődések. Így kerültek ide a tádzsikok is. Afganisztán etnikailag eléggé színes összetételű ország. 42% pastu, 27% tádzsik, 9% hazara, 9% üzbég, illetve ezen kívül türkmének, nurisztániak, beludzsok stb. alkotják az ország lakosságát. Mint látható elég magas a tádzsikok aránya, majdnem eléri az 1/3-t a népességnek. És minő meglepő elég sok tádzsik származású ember dolgozik a minisztériumban, akik elérték, hogy szorítsanak már helyet ennek a négy jó képességű kollegának. Még egy adalék a törzsi kötődésekhez és aztán e nagyra sikerült kitérő után visszakanyarodnánk a kiinduló pontunkhoz. A régészeti feltáráson dolgozó munkások mind abból a törzsből származnak, ahonnan az a "project manager", aki a bányászati minisztérium részéről megbízást kapott a régészeti feltárásokat irányítására nem szakmai részről... Ehhez lehet hozzáfűzni valamit? Európai ésszel nem érthető a dolog. De  az igazi különbség nem is az európai vagy ázsiai dolgokban van. A letelepedett, földműves társadalmakban réges-régen még az őskorban megszűnt a családi, rokoni, vérségi alapon történő szerveződés, helyét a területi alapú szerveződés vette át. Így lett a törzsből főnökség majd állam. Ez a nomád társadalmakban soha nem ment végbe. Régóta megy a vita arról, hogy beszélhetünk e nomád államról vagy nem? Mind mondhat erre az ember itt Afganisztánban, az államnak megvannak az ismérvei, de maga a hagyományok, a szokások, az életmód még azt mondják, hogy rendkívül erős gyökerei vannak és kitudja még meddig, lesznek a rokonsági, törzsi szálaknak.

Na de ott tartottunk, hogy péntek reggel 8 órára vártuk az autót a táborba. Elintézni a dolgainkat, aztán irány a tádzsikokért. Na persze az autó háromnegyed órát késett, így aztán nem a terveknek megfelelően alakultak a dolgok, de Hadzsi a sofőr közölte, ne aggódjunk, mert a tádzsikok is késnek! Na ettől jobb kedvre derült a társaság: irány Kabul! A múltkori részben ecseteltem mindazt, ami első érkezésre megrázta az embert. Most azt vettem észre a befele tartó utunk során, hogy bár szememmel láttam ugyanúgy a szegénységet, a piszkot, de mintha belenyugodna az ember, hogy itt ezt kell elfogadni, nem én tudok vagy én nem tudok változtatni rajta. Mindenesetre lassan mást is észre tudok venni, nem csak a hihetetlen életkörülményeket, hanem az emellett létező szépet talán könnyebb is így meglátni.

Hétvége lévén észrevehetően kisebb volt a forgalom mind a főutakon, mind Kabulban. Nem lehetett belefutni örült nagy dugókba, annál több esküvői menetbe. Ugyanúgy mint otthon az autók virágokkal feldíszítve, a menyasszonyi autó mögött a lakodalmas menet. Csak a menyasszonyt nem látni. Feltűnő, legalábbis nekem, hogy nem annyi zárt csadoros nőt látni, mint amennyire én gondoltam. Azt hittem, hogy Afganisztánban minden asszonyon ilyen lesz, de meglepő módon számuk kevesebb. Vannak, talán 10%, de érdekes jelenség, hogy inkább a legszegényebb rétegek között, a kéregető, kolduló asszonyoknál lehet megfigyelni ezt a szokást.  Egyébként az utak mentén, a rendőrségi ellenőrző pontoknál mindenhol kolduló asszonyok és gyerekek, főleg kislányok állnak és nyújtják a kezüket baksisért. Hatalmas vagyoni különbségek vannak az afgán társadalomban. A legnagyobb része az ún. mélyszegénységben él, középosztály gyakorlatilag nincs és van egy vékony módos, gazdag réteg. Abban az országban, ahol napi 3 USD az átlagkereset, láttam olyan albérlethirdetést, ami havi 11.000 USD kért a házért. El sem tudom képzelni, hogy hol lehetnek ezek az ingatlanok.

A napi programra először is egy bevásárlást terveztünk. A társaság mindig magának veszi meg a készítendő ételeket, illetve a hozzávaló anyagokat, amelyet aztán számla alapján a foglalkoztatónk kiegyenlít, valamint mindenki magának is vásárol. Kabulban is működik egy darab, nyugati értelemben vett bevásárlóközpont a "Finest Market". Na persze meg olyanra kell mint otthon gondolni, ahol a bejáratnál 1000 autó áll, hatalmas a terület, stb. Nem, ez abból a szempontból nyugati típusú, hogy a termékkínálata a nyugati árukra épül. Parkoló alig van, talán 1-2. Motozás után lehet bejutni az épületbe, aminek az alapterülete nagyjából 300 m2, de igaz háromszintes. Földszinten vannak az élelmiszerek, a másodikon a kozmetikumok, míg a harmadikon a takarítószerek, ruhák, stb. Mindent meg lehet találni az üzletben, amit az otthoni szem megszökött. Persze a termékek többsége török, de itt erre figyelmet sem szentel az ember. Ami az igazán meglepő, hogy ezt az üzletet - vagy nem is annyira meglepő? - kínaiak működtetik. Egyszerűen hihetetlen. Nagyjából egy órát töltöttünk el itt. Magamnak a kendőn, naptejen, tusfürdőn és a heti cigi adagon kívül nem volt semmire szükségem, illetve sapkát nem kaptam, így bőségesen volt időm gyönyörködni az üzlet kínálatában. Az első emeleten van egy elkülönített részleg, az úgymond "afgán" termékeknek, ahol a csadortól kezdve a fejkendőn át a NATO és az afgán nép barátságát hirdető réztábláig minden kapható:) Sok-sok hasznos és biztos eredeti tárgy, ismerve a bolt tulajdonosait... David is mint új fiú csak a szükségeset vette, míg Marek és Emre volt akik összeállított lista alapján készültek a vásárlásra. Végezve a bolti bevásárlással irány a bazár! Hadzsinak a sofőrünknek annyit mondtunk, hogy bazár és ő vitt minket. Mint kiderült először rossz helyre. Kabulban két bazár van ugyanis. Az egyik az ún. Nagy Bazár. Helyileg a Kabul nevű folyó mellett fekszik. A folyó egyébként szinte kettészeli a fővárost és mint az Indus egyik fontos mellékvize keleti irányba folyik. A városon belül gyakorlatilag csatornaként funkcionál. Két betonfal közé van szorítva és a vize alig látszik a temérdek szeméttől, amit beledobáltak. Gondolom a várost elhagyva sem néz ki valami bizalomgerjesztően... Az itt lévő bazárba hozott minket először a sofőrünk, mint kiderült tévesen. Vezetőnk, Marek ugyanis a Bush Bazar-ra, a kisebbik bazárra gondolt, ami a város más pontján található. Nem is szálltunk ki a Nagy Bazárnál az autóból, mert olyan hatalmas volt a nyüzsgés, kavarodás, hogy fehér emberként biztos percek alatt eltűntünk volna vagy a nálunk lévő értékektől szabadítottak volna meg minket. Ez után a rövid kitérő után végre eljutottunk a kisebbik bazárba. A kisebbik bazár hasonlóan néz ki, mint Szegeden a Cserepes sori piac. Kisebb, egymás mellett sorakozó bódékban árulják a portékát az afgánok. Az üzleteknek három fő termékcsoportja van: elektronikai cikkek, húsáruk és ruházat. Mindig is meg volt a véleményem a 30 fokban kilógatott bárány- és marhahúsokról... A fő érdekességet azonban a ruházati boltok jelentették, legalábbis nekem. Szinte kizárólag katonai vagy katonai jellegű bakancsokat, ingeket, mellényeket, sapkákat stb. árulnak. Persze ezeknek fő származási helye nem valamelyik, az országban állomásozó 140 ezer fős nemzetközi haderő "seftes" egysége, hanem mint mindenhol a világon: Kína. Ennek ellenére lehetett találni igen jó minőségű dolgokat. Nekem csak egy sapkára lett volna szükségem. Azt viszont csak nagy nehezen találtam, mert a bazárban szinte csak baseballsapkát lehetett kapni, amit viszont én nem kultiválok már gyerekkorom óta. Itt egy kínos eseményben is részünk volt. Jól ismert minden keleti országban utazó előtt, hogy nem szabad adni a kéregetőknek pénzt. Nem azért, mert embertelenek lennének az utazók, hanem mert ha egy valakinek adsz, akkor pillanatokon belül megszállnak a többiek is. Nálunk Emre a kb. 30 perc során míg ott voltunk 1 dollárt adott az egyik csadoros hölgynek, aki három gyerekkel járta a bazár utcáit. Itt követte el a hibát, mert utána a hölgy egészen az autó indulásáig, sőt gyakorlatilag még a hátsó ajtón kopogtatva is követte a csapatot. Nyilván jól látszott, hogy összetartozik a társaság. Egyikünk sem az a kifejezett afgán kinézetű. Úgyhogy hol a csapat egyik vagy másik tagja ingének, pulóverének vagy pólójának húzogatása lett a folyamatos "Mister! Mister!" kiabálások nyomatékosítója. Végezve a bazárban történt látogatással már csak egy maradt hátra Kabulból. Valahol ebédelni kellene. 

Több viszonylag jobb étterem ismert Kabulban. Bár sofőrünk, Hadzsi, felvetette, hogy miért nem a bazárban eszünk? Erre az európai gyomrunk nem igazán volt vevő. Talán érthető okokból. Bár valahol azt olvastam, hogy sült ételt szabad enni, ha előtted készítik el. Egyrészt akkor biztos lehetsz benne, hogy ott csinálták; másrészt 180-200 fokon sütve nem maradnak meg a különféle baktériumok. Mindezek ellenére inkább az étterem mellett döntöttünk....

Elsődlegesen a "Sufi" nevű éttermet vettük célba, amely Kabul egyik főutcáján, a Wazir Akbar Khan úton található. Egyébként ez az az utca, ahol a Magyar Köztársaság Nagykövetsége is található a Német Köztársaság Nagykövetségének épületében. Egy kis kitérő ebből az alkalomból: Még jóval az ideérkezésem előtt, gyakorlatilag az idei év húsvét hétfő utáni napon írtam egy levelet a Külügyminisztérium honlapján megadott elérhetőségre, hogy mint magyar állampolgár ide készülök kiutazni, de pontos ismeretek nélkül nem nagyon akarok döntést hozni. Erre a levélre választ mind a mai napig nem kaptam. Kiérkezésem után, szintén erre a címre írva, jeleztem a magyar nagykövetnek, hogy nyilvántartásba vehetne, mint kint tartózkodó hazánk fiát. Erre a levélre sem kaptam a mai napig választ. Ma május 25-e van. Az első levelemet április 10-én írtam meg. Gyakorlatilag majdnem két hónap telt el. Most erre mit mondjak?  Kérdeztem a többieket. Az ő nagykövetségük tudomásul vette, hogy kint vannak és tartják is a kapcsolatot... 

Visszatérve az ebédhez, sajnos a "Sufi" nevű étterem zárva volt. Ezért egy közeli utcában lévő másik étterem, a "Shandiz" volt az, amelyet nyitva találtunk. Jó híre van az étteremnek bár ez sem kívülről, sem belülről nem nagyon látszott. Ha az otthoni osztályozást használnám, akkor talán a másodosztály illene rá. Itt ez már jónak számít. 13 körül értünk oda, ami ebédidőnek számít. Ennek ellenére rajtunk kívül egyetlen vendég sem volt az étteremben. Ekkor készültem első afgán ételemet enni, úgyhogy lelkiekben felkészültem a következményekre. A két hétig tartó híg fos...ra. Az étlap az itteni szokásokban megfelelően két nyelvű: valamelyik afgán nyelv (nem tudom eldönteni:)), illetve angol. Sült bárányt kértem. A rendelés mellé itt automatikusan jár előételnek saláta, üdítő (ami nem meglepő módon valamilyen szénsavas amerikai ital), olajbogyó és az afgán joghurtital. Ez utóbbi általában úgy készül, hogy a joghurtot vízzel hígítják és egy kicsike sót tesznek bele. Hűtve kitűnő üdítőital. Annak ellenére ittam belőle, hogy valami nem annyira bizalomgerjesztő dolog úszott a felszínén. Ha hasmenés, hát hasmenés! A báránycombok nyársra tűzve készültek el. Egyébként ezt mindenki sasliknak hívja, még az angolok is, de itt valamiért kebab. Nekem a kebabról már jut eszembe, de ebből nem csinálunk problémát. Köretnek a szokásos rizst kaptuk, illetve mantou-t, ami nem más mint vagdalt bárányhússal töltött knédli. Jól is jött a sok rizs mellé... Mindegy az étel finom volt, jól laktunk vele és közben kiderül, hogy a tádzsik kollegák nem jönnek. Majd csak későbbi pénteken. Így az ebéd után megvártuk az étterem előtt Michal-t a National Geographic lengyel fotóriporterét, aki az elkövetkező hetet, heteket velünk tölti és képriportot készít a Mes Aynak-i feltárásról és irány vissza a táborba. 

 A második pihenőnapom már nem telt ennyire változatosan. A társaság nagy része, leszámítva Agnieska-t, aki úgy döntött bemegy vásárolni Kabulba, úgy döntött, hogy a pihenőnapot a táborban tölti. a vezetőség részéről ebben közrejátszott az is, hogy 26-ig le kell adniuk egy jelentést a régészeti feltárást finanszírozó World Bank felé a munkálatok előrehaladtáról. A többieknek pedig egyrészt nem volt szükségük semmire Kabulból, másrészt mint David és én, akik majd később kapjuk meg az első fizetést inkább csínján bánunk a tartalékokkal. Mit lehet csinálni a táborban? Jó kérdés. Csütörtök délután 16 órától péntek reggel 7-7.30-ig hatalmas felhőszakadás zúdult a nyakunkba. Nem is gondoltam volna, hogy itt is előfordul ilyen. Akkora, hogy reggelre a nem éppen tökéletesen záró kültéri ajtó mögött az előszobában összegyűlt egy kis víz. Na, ha már így alakult, akkor ne csak az előszobát mossuk fel, hanem takarítsunk is ki az egész lakásban. Túlzásokra azért nem kell gondolni. Felseprés, felmosás. Ennyi. Utána jöhet a mosás. Ezt már tegnap megakartam ejteni, de valaki mindig megelőzött így maradt mára. A múlt heti mosás után is olyan otthon illat lengte be a szobákat. Yvett még otthon pakolt olyan golyós mosószert, amit használ. Egy kis emlék. Mindezek után viszont valami elfoglaltság után kellene nézni. A lehetőségek "kimeríthetetlenek": olvasás, munka, filmnézés, alvás, nyelvtanulás, számítógépes játék, blogírás, edzés, a többiek zaklatása, játék a kutyákkal. Most hirtelen ennyi jut eszembe. 

Ha ezt a bejegyzés olvassátok, akkor a blogírás, mint elfoglaltság már meg volt:) Otthon nem tudtam megnézni egy hosszabb filmet sem. A sorozatok ugye (Mentalista 4. évad, Trónok harca 2. évad) jegelve. Tegnap megpróbálkoztam egy hosszabb filmmel. Hasfelmetsző a címe, a történet ismert. Hát, nem bizonyult valami jó választásnak. A délutáni alvás nem jöhet szóba. Egyébként sem vagyok esténként jó alvó, hát még ha napközben aludnék! Többiek zaklatása sem esélyes, mindenki valamely általam nem előnyben részesített dolgot támogatja:) Játék a kutyákkal: ez a dolog sosem vonzott annyira. Eldobálni valamit, hogy szerencsétlen állat visszahozza? Mintha magamat látnám. Annyira fogyatkoznak már a dolgok, hogy szinte alig maradt valami!!!! Egy kis munka, de csak éppen hogy. Ha nincs terep, akkor a többi részét majd télre hagyjuk. A számítógépes játék sem jöhet szóba: egyrészt nincs nagyobb lélegzetű programom, másrészt most már nem is kötnek le. Így már csak az olvasás, edzés és a nyelvtanulás maradt. Hoztam otthonról néhány könyvet. Persze nem kell sokra gondolni. Íliász, angolul az Egri csillagok és Laci barátom volt oly kedves és ideadta a Fegyencedzés című munkát, hogy unalmas óráimban olvassam és edzek. Azt hiszem ma ez lesz a nyerő! Közben persze ebéd, de előtte még megjöttek a múlt péntekre várt tádzsik régészek. Nagy szerencse, hogy az angol dokumentációs rendszer ellenére csak oroszul tudnak... Ezzel szenvedjen a koordinátor. Olvasás előtt persze még egy kis nyelvtanulás. Azt hittem könnyebb lesz a pastu-val boldogulni. De ezt, hogy nem elég egyféleképpen megtanulni valamit!! Pastu, dari, farsz. Ez a minimum. Sosem tudja az ember itt Afganisztánban, hogy épp kivel beszél. 

Most már értem azokat a gépeseket vagy munkásokat, akik 200-300 km-re dolgoznak az otthonuktól. Mindig fűzték az agyamat a hétvégi munka miatt vagy hogy dekádra (10 napra) vannak itt és négy napig otthon.  Persze akkor én voltam otthon. Ha rábólintottam a két hétvégéből az egyik hétvégén a munkára, akkor a gépesek persze következő szerdán délután hazamentek, meg volt a négy nap pihenőjük, de nekem csak kettő, mert mivel magyarázom ki, hogy nem dolgozom csütörtök-pénteken? 

Persze most már látom, hogy inkább pihenőnap is dolgozna az ember csak jobban teljen az idő!!!.