2014. februárjában jöttem haza Katarból és az utána eltelt 3 évben nem vettem részt külföldi ásatásban. Ennek több oka volt.

A legfontosabb a család. Családos ember vagyok, nem könnyen viselték az itthon maradottak és én sem az afganisztáni másfél évet, még akkor sem, ha ez alatt az idő alatt 4-szer tudtam hosszabb-rövidebb időre hazajönni. A katari karácsonyi kint lét pedig főleg nem jött jól. Ezért úgy döntöttünk megpróbáljuk összehozni, hogy a család és a szakma is működjön együtt. Erre azért is volt lehetőség, mert a múzeumi munkám meg volt itthon és így egy bizonyos körben kellett csak mozognom és nem elszakadnom a többiektől. Panaszra és unatkozásra nem lehetett okom, hiszen amíg még a múzeumnál voltam 2016 végéig, részt vettem a 47-es, 55-ös út szélesítésében, a Mórahalom és a Hódmezővásárhely elkerülő út, illetve az M4-es autópálya megelőző feltárásaiban. 

A másik oka a külföldi projektektől való távolmaradásnak az volt, hogy most már elsődlegesen olyan munkát vállaltam volna, ahova lehet a családot is vinni. Aki ilyen körben mozog az tudja, hogy ilyet gyakorlatilag lehetetlen találni. Ezért maradtunk a fenekünkön. Két olyan felkérés volt, aminek rögtön igent mondtam, az egyik a "vissza Mes Aynakba". A "Búcsú Mes Aynaktól" posztban (http://regeszafganisztan.blog.hu/2017/12/20/bucsu_mes_aynaktol) írtam róla, hogy azért sem volt könnyű elszakadni Afganisztántól, mert sokáig a levegőben lógott, hogy a kint volt csapat egy részét újra visszahívják. Ez a tervezés/feltételezés pontosan a 2014. év közepétől a 2015. év elejéig tartott. Aztán az egészből végleg nem lett semmi. A másik felkérés teljesen váratlanul jött valamikor 2015. októberében. A katari posztban említettem, hogy a munka egyik vezetője Dr. Richard Fletcher volt. Bár alig két hónapot voltam kint, de talán mindkettőnk szakmai elhivatottsága miatt, maradandó emlékek maradtak meg egymásról. Mondjuk Richardra nem lehet nem emlékezni, hiszen annak ellenére, hogy professzor - vagy talán pont ezért - egy igen extravagáns figurát kell elképzelni. Szerintem mindent elmond róla az alábbi kép, amelyen skót dudával, katari fejkendőben látható az ásatáson...

Richard a Qubib Mosque feltárásán 2014. januárjában

Ő írt egy levelet 2015 vége felé, hogy a tervek szerint valamikor 2016 nyarán-őszén a vezetésével indulna egy katari projekt Marokkóban, aminek lennék-e a terepi vezetője? 5 éves munka, évi két hónap terep Marokkóban, a többi 10 hónap Katarban. Az ajánlat legfontosabb pontja viszont az volt, hogy lehet vinni a családot is. Minden egyben volt, amit elterveztünk! Egy ilyen ajánlatnak ki tudna ellenállni, még akkor is ha az előző posztban már megemlítettem, hogy Doha nem az a kifejezetten "élhető" város. Valamikor 2016. áprilisában aztán ki is írták a pályázatot az állásra. A lehető legjobbkor, hiszen pont abban a periódusban volt az életem, hogy személyesen is szembe kellett néznem azzal, bármit is érsz el a szakmádban, hiába akarsz változtatni, ha nincsenek politikai kapcsolataid, akkor nem fogsz tudni fentebb lépni. A "dörgölőzés" nem az én habitusom, inkább megmaradok az ásónál.... Erre jött ekkor ez a kiváló lehetőség! Szakma, külföld, család. Hát persze, hogy megpályáztam, mivel Richard folyamatosan támogatásáról biztosított. Aztán úgy május közepén beütött a mennykő! A Qatar Fundation, amely a pénzügyi fedezetét adta volna a projektnek, valamiért visszamondta a pályázatot. Nincs pénz, nincs projekt... Maradjunk annyiban, hogy 2016 első fele nem az én évem volt....

Mindezek ellenére az életnek menni kellett és ment is tovább. Ugyanakkor eddigre már világossá vált, hogy váltani kell. Nem is biztos, hogy ekkor még külföld volt elsődlegesen a váltás célja, hanem látva a tehetetlenséget, illetve változtathatatlanságot, ami körülvett csak a múzeumtól való eljövetel volt a cél. Erre rövid időn belül két lehetőség is kínálkozott. Úgy látszik, amilyen gyorsan mentek el a lehetőségek, ugyanolyan gyorsan jöttek is. 

Az első megkeresés Károlytól jött, aki az M44-es Szarvas környéki megelőző feltárásaira keresett régészt és koordinátort, aki levezényli a terepi munkákat. Ez egyelőre egy tapogatózó megkeresés volt, hiszen a munkák nagy valószínűséggel 2017-ben indulnak majd (most már tudjuk, hogy akkor is indultak). Ennek ellenére - elsősorban Károly és a saját helyzetem miatt - igent mondtam a felkérésre. A kilátásba helyezett munka túlmutatott az általam eddig végzetteknél, úgy kihívásokat állított, amikre régen szükségem volt. 

A másik felkérés régi barátomtól, Marek Lemiesztől jött. Róla már többször szó volt itt a blogon. Ő volt a két senior archaeologist közül az egyik Mes Aynakban, aki később egy ideig a régészeti projekt koordinátora is lett. Egy utolérhetetlen belépő égett be vele kapcsolatban először az emlékeimbe: 2012. május 11-én, megérkezésem napján Afganisztánba az "Isten hozott a pokolban!" felkiáltással köszöntött. Amely megállapítás, mint utólag kiderült, viszonylag jól leírta a helyzetet :D Marek 2016 nyarától kezdve az Egyesült Arab Emirátusokban lett egy restaurálási/régészeti projekt terepi főnöke. Ismerve munkámat és sanyarú sorsomat is, ugyanennek az évnek nyarán-kora őszén érdeklődött, hogy nem mennék-e ki az Emirátusokba? Első körben két dolog miatt lett a kérés ignorálva: 1, mivel elígérkeztem már, ezért nem csinálhattam hülyét magamból; 2, a projekt nem tette lehetővé, hogy a család is kiutazhasson velem, még akkor sem, ha Marek elmondása szerint több éves munkáról van szó. E két dolog miatt jegelve lett a dolog. 

Az élet azonban mindig hoz váratlan dolgokat. A múzeumból való kilépésem után egy rövid Somogy megyei próbafeltárást és egy nagyobb hódmezővásárhelyi megelőző munkát leszámítva nem látszódott még, hogy mikor indul az M44-es. Mindez tavaly télen, amikor az utóbbi évek leghidegebb tele volt. December közepétől egészen február közepéig kemény mínuszokkal kellett számolni. Kinek van ekkor kedve otthon lenni, mikor ezekben a hónapokban 20-25 fokos hőmérséklet van az Emirátusokban! :D Úgyhogy végül még is az lett, hogy a családdal és Károllyal megbeszélve, Marekkel leegyeztetve két hónapra újra a vállamra vettem a vándorbotot.

Indulásra készen

Azért csak két hónapra, mert itthon március közepétől kezdve bármikor indulhatott az M44-es, illetve két hónap az a minimum időszak, amennyi időre a kinti projekthez lehet csatlakozni. A költségvetés ennyi idő kint lét után téríti meg a repülőjegy árát. Úgyhogy 2016. január 24-én - otthagyva a többieket a kemény téli időben - este 11 óra körül, dohai átszállással érkeztem meg a hét emírség egyikébe, Ras al-Khaimahba (https://en.wikipedia.org/wiki/Ras_al-Khaimah).

... to be continued