Soha nem tagadtam, hogy Homérosz Íliász és Odüsszeia költeményei a kedvenc olvasmányaim. 13-14 éves koromban olvastam először őket, én is megküzdve a hexameteres verseléssel, de azóta valahogy nem telik el úgy félév, év, hogy újra és újra szükségét ne érezzem kézbe venni a két művet.

Persze ez alatt az elmúlt húsz év alatt mondhatni azt is, hogy szenvedélyemmé vált a trójai mondakör, annak kutatása és minden, ami hozzákapcsolódik. Legyenek azok M. L. West munkái, az oxfordi kézikönyv sorozat Égeikum bronzkorával foglalkozó kötete, Manfred Korfmann ásatásai vagy Schliemann írásai. A sor végtelenségig folytatható lenne, hiszen töméntelen és szerteágazó a régészeti, irodalmi, művészeti és egyéb kutatás, amely a korszakkal foglalkozik.

A tudományos munkák mellett persze sok minden átment a kezeim között olyan is, ami csöppet sem sorolható a hitelesnek tartható munkák közé. Van közöttük népszerűsítő munka vagy hollywoodi "remekmű". Én azt mondom, hogy persze, ezek nem tekinthetők hiteles munkáknak, de sajnos vagy nem sajnos, a nagyközönségnek Brad Pitt jelenti Akhilleuszt...

Nagyjából ez az én hobbim. Sosem tartottam magam késő bronzkor kutatónak vagy igazi Trója-szakértőnek. Ahhoz már késő is irányt váltani, nevezzük csak "szerelemnek".

És hogy mindez hogy jutott most eszembe? Kint Afganisztánban is előkerült persze menetrend szerint az Íliász és eszembe ötlött, hogy pár éve írtam egy rövid, két oldalas, közel sem tudományos - inkább valamiféle irodalmi munkára hajazó - összefoglalást Akhilleusz szemén keresztül. Ez végképp nem kapcsolódik mostani munkámhoz, de az ittlétemhez igen. 

Íme:

"Haldoklom…

Tíz év. Ennyi telt el azóta, hogy a Tenedosz szigetét elhagyva először megpillantottam a trójai fellegvárat. Akkor értettem meg, hogy miért is vagyunk itt. Gyerekkorom óta, még apám palotájában, semmi mást nem hallottam csak azt, hogy véget kell vetni a kereskedőinket ért atrocitásoknak, meg kell valahogy akadályozni, hogy a trójaiak végleg rátegyék a kezüket a tengerek közötti kereskedelemre. Az utóbbi időben egyre nehezebben jutottunk az eszközeinkhez szükséges ónhoz. A földet újra faeszközökkel műveltük, mert ami bronzot sikerült előállítani, abból mind fegyver készült.

Először megpillantva Tróját tudtam, hogy ez mindent eldöntő harc lesz. Addig nem lesz vége, míg az egyik fél el nem bukik. Megértettem, hogy egyedül Trója képes legyőzni minket, görögöket. És azt is, hogy annál jobb indokot, mint amit Agamemnón, Mükéné ura talált a háború kirobbantására, keresve sem találhattunk volna. Persze ehhez kellett sógornőjének bujasága. Helené! A görögség legszebb asszonya! Mikor eladósorba került a görög uralkodók többsége versengett kegyeiért. Szegény apja Tündareosz félt attól, hogy ha az egyikükhöz feleségül adja a lányt, a többi megharagszik és ellene fordul, ezért megígértette a királyokkal, hogy Helené leendő férjét mindenben támogatják. Így lett Spárta királyának felesége, míg testvérét a görögök vezetője Agamemnón vette el. Sokan nem értették mit keres egy ilyen asszony Menelaosz mellett. Ő is így lehetett ezzel. Az első adandó alkalommal szabadult is az aranykalitkából! No de Parisz, neki igazán lehetett volna több esze! Egy ilyen dicső dinasztia sarjának, aki apja Priamosz, Trója uralkodója révén őseit Darnadoszig, Élektra és Zeusz fiáig tudta visszavezetni, tudnia kellett volna, hogy vendégbarátjának feleségét elcsábítani halálos vétek, hát még magával vinni Trójába. Tudhatta volna, hogy a görögök csak az indokra várnak a Trója elleni háborúba! Hát most megkapták! Persze szó sem volt itt Helené elrablásáról, de azt még sem hagyhattuk, hogy szegény Menelaoszon nevessen a fél Égei-tenger!

Sok csatát megvívtam addig, míg ezek alá az embervastagságú falak alá értem, de olyan látvánnyal, mint ami a szemünk elé tárult egyikünk sem találkozott. Pedig itt volt a görögség színe-java. 1200 hajó és mintegy 100.000 ember gyűlt össze az indulásnál Aulisznál. Soha nem látott sokadalom. A görögség népei törzsenként indultak a harcba. Most látszott csak igazán mennyire furfangos volt az eskü, amit Helené esküvőjén vettek a versengő királyoktól. Persze ne gondolja senki, hogy az öreg Tündareosz saját maga találta volna ezt ki! Nem! A csavaros eszű Odüsszeusz, Ithaka király volt az ötletadó. De mi mást is várhattunk volna egy olyan embertől, akinek királysága három szélfútta szigetből áll valahol a görögök uralta világ nyugati szélén!

Tíz év.

Ennyi idő alatt a legnagyobb görög hős lettem. Sorsommal már születésem óta tisztában voltam. Tudtam, hogy csak itt Trója alatt válhatok minden idők legnagyobb harcosává, de a város hordozza végzetem is. Nem élhettem meg bukását, mert akkor mind az, amit itt tettem, a múlt homályába vész. Szegény apám és isteni anyám volt az, aki mindent megtett azért, hogy ez a sors ne teljesedjen be. Az isteni Thetisz, hogy sebezhetetlenné tegyen, születésemkor a Sztüx vizébe mártott, mások ezt úgy mesélték, hogy tűzbe temetett, hogy kipusztítsa belőlem a halandó atyai örökséget, nappal pedig ambrosziával kenegetett. Apám, Péleusz pedig barátjához Lükomédészhez, Szkürosz szigetére küldött. Azt hitte, így elkerülheti, hogy fiatalon érjen a halál. A sorsát azonban senki nem kerülheti el. Kheirón, a kentaur, akire nemcsak mint tanárra, hanem mint második apámra emlékszem, már gyerekkoromban megtanított arra, amihez a legjobban értek, a fegyverforgatásra. Ő adta nekem a Ligürón helyett a mostani nevemet is. Mióta az eszemet tudom gyilkolok, és így is halok most meg, ott ahol meg kell halnom, Trója falai alatt. A tudatom azonban nyugodt, mert hamarosan a Város is követni fog. Biztos vagyok ebben, mert mindent megtettem azért, hogy ez így legyen. Az eltelt tíz év alatt hűséges mürmidonjaimmal végigpusztítottam a Trójával szövetségben álló államokat. Így pusztult el Leszbosz, Lürnésszossz, Abüdosz. Kardomtól és az Öreg Pélion dárdámtól esett el a Tróját védő hősök színe-java. Én öltem meg az amazonok királynőjét, Pentheszileiát és Memnónt, az aithiopszok királyát, aki Hektór halála után lett a trójai sereg fővezére. Óh, Hektór! Az első és most már az egyetlen is, aki hozzám méltó volt a harcban. Vele éreztem azt, hogy két egyenrangú fél csap össze. Ha egy oldalra születünk, talán még barátok is lehettünk volna. Meg kellett ölnöm, mert ő vette el tőlem Patrokloszt! Patroklosz! Ó testvér! Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy a fegyvereimben engedtelek harcba! A saját sértődöttségem okozta a halálod! Ha Lürnészosz ostromakor nem rabolom el Bríszéiszt, aki rabul ejtette a szívem, most talán te is élnél kedves barátom. De ez is a sorsom része, mint az, hogy most meghalok. Ott ért a végzetes nyílvessző, ahol isteni anyám a vízbe mártott, a sarkamnál. Az egyetlen sebezhető pontomnál. A harc hevében még láttam, amint Parisz az idegre helyezi a nyílvesszőt és talán még a tollak susogását is hallottam, de utána már csak éles fájdalom maradt és az elmúlás. Fiam, Neoptolemosz veszi át Péleusz királyságát. Nevem, és mindaz, amit cselekedtem, legendák része lesz, és mindenki ismeri majd a Kheirón adta nevet: AKHILLEUSZ, mely azt jelenti, „ajaknélküli”."