2012. május 12. 17:07 - csaklit

Kabul - a gyomor összeszorul

Isztambulban ott fejeztem be, hogy 5-6 óra volt a gép indulásáig. Míg a gépre várakoztam - megmondom őszintén - megfordult a fejemben, hogy ez az utolsó alkalom a visszafordulásra. Ha felszállok a gépre, akkor már nincs megállás Kabulig. Minden megfordult a fejemben az RPG-s afgántól kezdve, a magát felrobbantó utasig minden. Ezek a gondolatok egészen a hajnali 3.45-ös gépindulásig tartottak. Meglátva, hogy kik az útitársaim enyhe meglepetést éreztem. Mind a közel 200 utas jól szituált, jól öltözött hölgy, úriember és kisgyerek volt. Nem is értettem annyira a dolgot, hogy mire ez a nagy elkeseredés részemről. A repülőút tökéletes volt. Hajnal 3.45-kor indultunk és 10 óra után egy kis késéssel érkezett meg Turkish Airlines gépe Kabulba. Nem véletlen lett az év európai légitársasága a török (ha emlékszünk, akkor 2010-ben a Malév is az volt...) tökéletes út, tökéletes kiszolgálással. Bár az út nagy részét majdnem a leszállásig végigaludtam. 

     Nem tudom ismeri-e valaki azt az érzést, mikor nem tudja, hogy ha kilép valahonnan, elindul valahova, akkor annak mi lesz a következménye? Mikor a gép talajt érintett a kabuli kifutópályán és kinéztem az ablakon hirtelen ez az érzés tört rám. A repülőtér egyik oldala a polgári légitársaságoknak van fenntartva (már amennyien odarepülnek), míg a másikon ott sorakoztak a katonai harci helikopterek és elszórva néhány vadászgép is. Kiszállásnál pedig rögtön két afgán rendőr felügyelt a légikísérők mellett... És egész Kabulban - de ott aztán igazán - míg a kisebb falvakban is mindenhol, nem lehet mást látni csak rendőrt, katonai rendőrt vagy katonát. De míg a falvakban 1-2 van belőle, addig Kabulban lépésenként áll 1-1. Persze azt nem is kell említeni, hogy mindenki állig felfegyverkezve, de minimum egy Kalasnyikov karabély a vállra vetve. Az afgán rendőrök zöld egyenruhát viselnek, míg a katonák egyenruháján egyén szólva is nyomot hagyott az amerikai hadsereg viselete. A gyalogos rendőrök mellett eggyel fentebbi fokozat az a rendőr, aki új Toyota terepjáróval (egyébként az Afganisztánban használt új autók szerintem 2/3-a valamilyen Toyota terepjáró! Én még 1 óra alatt nem láttam annyi Toyota Land Cruisert, mint itt.) közlekedik. Ennek egyetlen rögtön szembeötlő "kiegészítője" van: az a plató hátsó merevítőjére szerelt golyószóró állvány... Amerikai katonákat egyébként nem látni Kabulban. Állítólag bezárva ülnek a táborukban és mindent ráhagynak az afgánokra. A repülőtér bejárata előtti rész a parkolókkal együtt elzárt terület. Bent két parkoló van: A és B. Az A a VIP személyeké, míg a B, az Afganisztánban dolgozó, az afgánokkal hivatalos kapcsolatban lévő személyeket várhatják itt. A lezárt, nem őrzött részen pedig a magánszemélyek parkolhatnak. Engem a B parkolóban vártak, ahonnan első utam a bányászati minisztérium épületébe vitt. 

    Kabul utcáin több dolog is szembetűnő (a rendőrökön, katonákon és a szétlőtt épületeken kívül persze). Az első az úthálózat. Persze ha arról beszélhetünk egyáltalán. Maradjunk annyiban, hogy vannak utak. Ezek azonban annyira járhatatlanok, mert vagy az aszfaltréteg teljesen kavicsosra kopott - ezáltal gyakorlatilag út sincs - vagy és ez a jellemzőbb, mindenhol kisebb-nagyobb kátyúk találhatók, hogy nem érdemes nagy sebességgel közlekedni Kabulban. A képet még színesíti, hogy 500-1000 méterenként fekvőrendőrök is lassítják a forgalmat, illetve a szamárral hajtott kocsi és a mindenhol előbukkanó gyalogos is színesíti a közlekedést. Azt amit egy szóval a legkönnyebb leírni: ez pedig a káosz. Közlekedési lámpák, felezővonal, közlekedési stílus, stb. az nem mondható el, hogy megvolna Kabulban. Hatalmas a forgalom, lámpák helyett rendőrök irányítanak - akikre nem nagyon figyelnek - mindenki megy amerre lát és az erőszakosabb győz. Dudálnak, nagy sebességre gyorsítanak (csak azért hogy a gyakran előbukkanó kátyú, fekvőrendőr és gyalogos miatt hirtelen fékezzenek és még jobban dudáljanak) és a másikat figyelembe sem véve haladnak előre. Kivételt előrehaladás tekintetében csak a katonai vagy rendőri konvojok élveznek. Más mindenki úgy boldogul az utakon, ahogy tud. 

    A másik szembetűnő jelenség a hihetetlen szegénység. Kabul hatalmas város. Lakossága 5-6 millió főre tehető, melyből igen jelentős - közel 2-2,5 millió - a különböző háborúk miatt az országot elhagyó, majd visszatérő menekült. Ezek lakják Kabul külső területeit. Európai és civilizált szemmel nézve egyszerűen megérthetetlenül nagy a szegénység, nyomor, mocsok, ami ezeket a részeket jellemzi. Sátor- és vályogházakban élő emberek, az utcákat elönti a szemét, a csatorna az út mellett tele mocsokkal folyik. Gyerekek itt nőnek fel, játszanak, egyszerűen belegondolni is lehetetlen, hát még szembesülni vele. Kabul központjából kifele menet körülbelül 35-40 perc volt az út Mes Aynak felé. Végig-végig ezt látva hálát adtam magamnak, hogy a világ azon szerencsésebb részére születtem és születtek a gyerekeim, ahol méltóságban tudunk élni és ők felnőni. Nem vagyok egy érzelgős alkat (Yvett ezt úgy mondaná, hogy empátiás képességem a 0-val egyenlő), de ennyi nyomort látva és feldolgozva mire kiértünk Kabulból az én szemem is elfátyolosodott. 

    A repülőtérről sofőröm először a minisztérium épületébe vitt. Az akkora már természetesnek tűnt, hogy az épületet rendőrök őrzik, de az egymás iránti bizalmatlanságot és persze a háború körülményeket mutatja, hogy saját autójukat átvizsgálták nem került e bele bomba ez alatt a rövid idő alatt. Egyébként minden kormányzati épületnél látható az is, hogy a kapuk előtt pár méterrel betontuskók állnak. Ezzel próbálják megakadályozni, hogy kocsival vagy teherautóval öngyilkos merénylők túl közel juthassanak. A minisztérium épülete kívülről nézve és utána belülről is látva alapos felújításra szorulna. Nem csak a hétköznapi életben, hanem itt is látszik a mindent átható szegénység. Itt találkoztam először azokkal a kapcsolattartóimmal akikkel az interneten keresztül a munkát, szerződést, vízumot stb. letárgyaltuk. Mintegy két óra hosszat tartózkodtam az épületben a féléves vízum, a külföldiek részére ajánlatos regisztrációs kártya és a szerződés véglegesítése céljából. Mindenki rendkívül barátságos volt, még arra is figyeltek, hogy megebédeltessenek. Persze nem kell nagy dologra gondolni, hanem ebédkor az egyik tisztviselő felállt, kiment és két tányér készétellel tért vissza. Az egyiket magának, a másikat pedig nem valamely munkatársának, hanem az én orrom elé tette le. Nem utasíthattam vissza, még akkor sem, ha hirtelen átfutott rajtam a félévig tartó hasmenés és egyéb variációk lehetősége is. Csak a beszerzett oltásokban bízva fogyasztottam el az ebédemet. Persze első ránézésre sem tűnt veszélyesnek a dolog és azóta is jól vagyok, de olvasva és lassan átélve a közép-ázsiai körülményeket sosem tudhatja az ember. Egyébként az otthoni rizses húshoz hasonló ebédet kaptam azzal a két különbséggel, hogy kevesebb volt a hús benne és hihetetlenül, de nem ehetetlenül csípős volt. Majdnem elfelejtettem, hogy járt persze mellé az elengedhetetlen lepény is... A minisztériumi rövid ott tartózkodásom alatt láthattam azt is, hogy a tisztviselők egymást váltva mosakodnak és végzik el Mekka felé fordulva a déli imát. Ahogy őket nem zavarta az én jelenlétem, úgy engem sem az övék.

      A minisztérium épületéből sofőrömmel, aki egyébként más lett, mint előzőleg volt nagyjából 13.30 körül indultunk el a Mes Aynak-i régésztáborba vagy rézbányába, kinek hogy tetszik. Elhagyva Kabult a fentebb már elmondott 35-40 perces út után szembetűnő volt a változás. Katonai ellenőrző pontok továbbra is voltak a kifelé vezető utakon, de jóval ritkábban, mint a városban. A változás egyrészt ott volt megfigyelhető, hogy az út menti falvakban nem mocskot és nyomort nem látni, csak szegénységet. Másrészt előbukkant a most virágzó afgán vidék. Tavasz van, még nem égetett ki semmit a nyári nap és hőség, így a magas hegyek lábai és a folyóvölgyek itteni szemmel nézve zöldbe borulva élnek. Persze ez a zöld meg sem közelíti az otthoni mély zöld színeket, de itt a szürke, kopár színek és tájak esetében felüdülésnek számít. Az útról még lehetett látni hóval fedte hegycsúcsokat, amelyek hihetetlenül magasak egy alföldi tájhoz szokott szemnek. A Hindukus csúcsai elérhetik a 7000 métert is. Így értem összesen körülbelül egy óra út után a Mes Aynak-i táborba. Ahol az elkövetkező hónapokat töltöm majd. Lefekvéskor állapítottam meg magamnak, hogy 5000 km-re a családtól, az otthontól, egy idegen ország és háborús országban, idegen emberek között nagyon egyedül tud lenni az ember. Akárcsak én.

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://regeszafganisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr444504322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Edmondantes 2012.05.13. 18:17:19

Kedves Tibor!

Örömmel és érdeklődéssel olvasom a napi híradásodat, élményeidet. Nagyon élvezem, tartsd meg ezt a jó szokásodat. Biztosan lesz egy állandó olvasód.
Üdv: Nagy András

csaklit 2012.05.13. 18:27:55

@Edmondantes: Kedves András! Köszönöm leveled. Igyekszem gyakran posztolni, de most hogy megkezdtem a munkám lehet, hogy csak 2-3 naponta kerülnek újak az oldalra!

Tibor

A.P.M. · https://www.jabbablablablabla.blog.hu 2012.05.13. 18:39:51

Visszafordulni? Miért tetted volna? A magány, amit érzel teljesen természetes, viszont arra nagyon jó lesz, - még ha nehéz is lesz eleinte - hogy át tudod gondolni az életedet, az eddigi cselekedeteidet, azt hogy ki vagy, honnan jöttél, mit teszel, mit kell tenned...Quo vadis? Szerencsés vagy. Nagyon kevés embernek adatik meg az a csönd, ahova Te vetted be magad. Keveseknek adatik meg, hogy kiszakadjanak abból a miliőből, kultúrából, amelyben naponta élnek, kelnek, hajtják álomra a fejüket a megszokás álcája alatt.
A te afgán csended tükör, amit saját magad elé helyeztél. Most volt az ideje :) Egyetlen egy dolgot kell tudatosítanod magadban: a félelem, amit most érzel csak időszakos. Egy bátor, megfontolt lépéssel el lehet törölni. Te megtetted ezt, előre nézz. :)

Mellesleg: tessék edzeni! :)
(Meg kapcsolatokat építeni, mert kellene egy rakomány AK :D. Ezt így zárójelesen írtam, nehogy lebukjak a TEK előtt)

ui.: bár Istenről időnként vitáztunk, és eltérőek a véleményeink, de azt tudom neked mondani, hogy csak annyi terhet rónak ránk az égiek (Te esetedben higanykockák az űrből :D), amennyit el tudunk viselni.

ui2.: Este az ágyadból hajítsd ki a skorpiókat, szopni nem akarnak, de legalább mérgezőek! :D Reggel bakancsellenőrzés nélkül ne indulj el, sok kellemetlenségtől fogod megóvni magad! :D :D

kirgizke 2012.05.13. 20:19:09

Vicces, pár hete én is pont ugyanezen gondolkodtam Isztambulban, igaz mi a teheráni járatra vártunk...aztán végül mi is felszálltunk a megfelelő gépre.
Azóta már szerencsésen hazaérkeztünk Iránból. Ha lesz időd, "ugorj" át, csodás az ország.

Süniegér 2012.05.13. 22:56:06

Ez az időszak általában két hét, de csak az első hét nehéz... utána már többet tudsz a viszonyokról, az emberekről. Az első héten érdemes még a megfigyelésre, a tanulásra összpontosítani. A társas élet mindemellett nagyon fontos, mert kicsit segít bármilyen minőségű vagy témájú beszélgetés is :)
Az első ilyen idegenbeli két hét után már, majd ha legközelebb kiruccansz valami távoli helyre, már nem fog így megrázni.
Kitartást, nem vagy egyedül csak úgy érzed, hát szerezz barátokat... :)

csaklit 2012.05.14. 15:33:58

@A.P.M.: Kedves Laci! A visszafordulás gondolata szerintem természetesen fordul meg az ember fejében. Nem tudom, hogy voltak ezzel a nagy felfedezők, de egy ismeretlen világ esetében mindig ott vannak a kérdések: mi vár rám? megéri-e elmenni?
Ismered az otthoni viszonyokat, persze a munkában el kell szakadni, mert sajnos olyan a helyzet otthon. De ez az elszakadás sajnos nem csak a munkát érinti. El kellett válnom a mindennapi megszokott teendőktől, itt egyelőre minden új, de idővel ez is gépiessé válik. Másrészt az elszakadás legfájdalmasabb része a családtól való távollét. Ez az amiben a legnehezebb túllépni és elfogadni. Persze önként vállaltam/vállaltuk, de az ő jelenlétük az otthoni szar helyzeteken is segített túllépni. Itt pedig nincsenek mellettem. Idő kell hozzá, hogy ezt elfogadjam és tudom, hogy nekik is nehéz, hogy nincs otthon a szigorú apa. (Legalábbis ezt mondják:).
Amit a vallás kapcsán mondasz igaz. Sokat, sokszor beszéltünk a létező vagy nem létező Istenről. A terheink nagyságát pedig csak a vállaink mérete határozza meg. Persze ez a lelkierőt jelenti. Aki a legtöbb erőt mutatja, az túl tud lépni a nehézségeken és a fájdalmakon.

Tibor

csaklit 2012.05.14. 15:35:55

@kirgizke: Szívesen megnézném Iránt. Ott is, mint Afganisztán esetében működnek a fehér ember reflexei. Hajlamos csak a hírekben hallottakat látni és nem tud néha túllépni ezeken.
süti beállítások módosítása