2017. december 20. 18:54 - csaklit

Búcsú Mes Aynaktól

Egy blogot közel 5 év távlatából újraindítani valószínűleg nem kis feladat. Hogy anno miért is maradt abba? Talán azért, mert létrejötte is csak annak volt köszönhető, hogy egy olyan munkában vettem részt a világ veszélyesebb részén, ami érdeklődésre tarthatott számot. Amint ez az opció megszűnt - mármint a világ veszélyes részén végzett régészeti munka - a blog léte is megkérdőjeleződött, majd elfelejtődött.

Hogy akkor most minek indítom újra? Az elmúlt évek alatt mindig is bennem volt a késztetés, hogy folytassam a dolgot, főleg hogy régészeti oldalról nézve "úttörőnek" tűnt a dolog, amit azóta többen is követtek. Most jött el aztán végleg az idő vagy fogalmazzunk úgy, hogy az idő újra "rákényszerített" arra, hogy belecsapjak a dologba.

Azért ne rohanjunk ennyire előre. Még nem tartunk a mánál, még mindig 2013. májusában vagyunk, Afganisztánban és innen folytatjuk történetünk, aminek a vonalát a ködbe vesző évek távlatából kell felvennem. 

Utolsó bejegyzésem 2013. május 16-án kelt annak kapcsán (http://regeszafganisztan.blog.hu/2013/05/16/regeszet_a_haboru_arnyekaban), hogy az első igazán komoly tálib támadás érte a tábort. Erről mindent megírtam akkor, de a következményei a nemzetközi csapat számára a vártnál rosszabbul alakultak. Pár héten belül szembesültünk azzal, hogy az afgán kormány, illetve a Világbank megijedve a támadás erejétől és nagyságától arra a döntésre jutott, hogy a lehető legrövidebb időn belül - a muszlim (elsősorban tádzsik) kollégák kivételével - felszámolja a nemzetközi csapatot.

07.jpg

Az utolsó közös kép a csapatról, még a májusi támadást megelőzően

Először mindenkit azonnali hatállyal evakuálni akartak a térségből, de rájöttek, hogy így az elvégzett terepi munkánk gyakorlatilag semmibe vész, hiszen mindenkinek szüksége van pár hétre az ásatási dokumentáció rendbetételére a terepi munkák végeztével. Ezért a régészeti koordinátorral egyeztetve több lépcsős kivonást találtak ki, a hátralévő munka nagyságától függően. Nagyjából augusztus végére a kollégák 90%-ának be kellett fejeznie a munkát és el kellett hagynia a térségét. Ketten-hárman maradtak októberig - a két vezető régészünk - az általunk leadott ásatási dokumentáció és elsődleges nyilvántartásba vett leletek ellenőrzése és az afgán kollégáknak történő átadás miatt. 

Én július 9-ig kaptam határidőt, hogy az általam feltárt területek ásatási doksiját leadjam. Ez pontosan egy hónapot jelentett. Ugyanis június 9-e volt az utolsó terepen töltött napom Mes Aynakban. Így visszagondolva semmi különös nem történt azon a napon, csak az évek távlatából jelent választóvonalat. 1,5 éven keresztül mindentől távol, egy táborban összezárva élsz 30 másik emberrel és olyan munkában veszel részt, ami valószínűleg nem adódik meg még egyszer az életedben. Ez a munka határozza meg mindennapjaidat, hétvégéidet, ezzel kelsz, ezzel fekszel és aztán egyik pillanatról a másikra elvágják. Ezért is volt jó az az egy hónap az utolsó terepi nap és a hazautazás között, mert fejben elkezdhettem a visszaszokást a "való világba".

A tábort július 9-én reggel hagytam el. Köszöntésemre a még ott lévő táborlakók mindegyike kijött. Felemelő érzés volt, főleg mert ez volt általánosan jellemző korábban a tagok közötti személyes ellentétek miatt. Az utam a kabuli irodába vitt, ahol leadtam a számítógépemet és aláírtam a kilépő papírjaimat. Majd a nap hátralévő részét és az estét a kabuli Park Palace hotelben töltöttem. Itt szálltunk meg mindig ha elutaztunk Kabulból vagy már este nem tudtunk visszatérni az innen 50 km-re fekvő Mes Aynakba. Mennyire furcsa az élet, hogy közel két évvel később 14 halálos áldozatot követelő terrortámadás érte a szállodát (http://www.bbc.com/news/world-asia-32732083), de sajnos ez történt többünk kedvenc libanoni éttermével is Kabulban (https://www.theguardian.com/world/2014/jan/18/two-britons-killed-kabul-restaurant-attack-taliban) az elutazásom után kb. fél évvel. Mikor megláttam ezeket a híreket, mindig a tábor amerikai biztonsági főnökének szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, hogy egy esetleges támadást csak úgy tudunk elkerülni, ha nem leszünk rossz időben, rossz helyen....

Másnap 10-én isztambuli átszállással értem haza. Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést. Mikorra kiszálltam a gépből addigra elfogadtam, hogy életem egyik szakmailag legfontosabb fejezete lezárult. Túlléptem azon, hogy 2 hónapja még azon törtük a fejemben feleségemmel, hogy hogyan tudnának közelebb költözni hozzám, hogy gyakrabban találkozhassunk. Irán és Tádzsikisztán volt a két szóba jöhető lakhely :D Ideálisak két nőnek :D Júliusra ezek a tervek már ködbe vesztek és a hazaérkezés örömét nem csorbította semmi. Ennek ellenére mintha légüres térbe kerültem volna. Nagyjából úgy telt az első egy hónap itthon, mint a kinti még 2012-ben csak ellenkező előjellel. Akkor ahhoz kellett hozzászokni, hogy a legkisebb robaj is bajt jelenthet, most pedig arra kellett visszaállni, hogy ne pattanásig feszüljenek az ember idegei és ide-oda cikázó szemmel figyeljen minden gyanús jelre.

Az élet azonban úgy hozta, hogy az "elszakadás" Mes Aynaktól nem ment olyan gördülékenyen, mint amennyire az elején lehetett volna sejteni. Ez egyrészt a felfokozott érdeklődésnek is betudható, hiszen szakmai cikkek mellett több zsurnalisztika és tévéműsor is foglalkozott a kint létemmel. A számtalan előadást a témában már ne is említsük, sőt még egy fotókiállítás is készült közel egy évvel később. Az "elszakadást" másik oldalról megnehezítették az emlékek. Egy idő után az ember elfelejti mindazokat a nehézségeket, amikkel kint tartózkodása alatt szembesült. A múlt ködébe vesznek az álmatlanul töltött éjszakák, a család hiánya, a biztonsági problémák, minden ami megnehezítette a hétköznapokat. Előtérbe kerülnek a kint köttetett barátságok, a felejthetetlen emlékek, a még egyszer talán soha nem látható régészeti emlékek és Afganisztán felejthetetlen atmoszférája. Mindaz ami miatt kimentünk, amiért évekig kint maradtunk, ami összekovácsolt minket. A harmadik, ami miatt még évekig a látókörben volt Mes Aynak, az az, hogy többször is felmerült először 2014-ben, majd 2015-ben, hogy néhányunkat visszahívnak Mes Aynakba folytatni a munkát. Időközben kiderült ugyanis, hogy a nemzetközi csapat távozása után inkább maradt a munka, mint haladt volna.... Ezért felmerült az az ötlet, hogy a korábbi csapat jobb képességű tagjait újra meginvitálják a térségbe. Elég sok levélváltás történt az ügyben, de végül mindkét alkalommal kútba esett a dolog. Így ha lassan is, de végleg le kellett számolnom azzal az illúzióval, hogy a belátható közeljövőben újra láthatom azokat a hegyeket, újra átélhetem azt az adrenalin dübörgést, ami a kabuli reptérre érve elborítja az embert. Talán nem is baj ez, de a mellékelt videó (valahol 4:17 környékén én is felbukkanok :D) egy kicsit felvillantja azt, hogy miért is olyan kiemelkedő lelőhely Mes Aynak és miért emlegetik még évekkel később is azok, akik részt vettek benne (https://www.youtube.com/watch?v=fQimfEU33L0). 

De nem is baj, hogy sikerült elválnunk egymástól, hiszen jöttek az újabb kalandok :D

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://regeszafganisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr3713509979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.