Ma egy éve született ennek a blognak az első bejegyzése. Akkor indítottam, amikor Isztambulon keresztül Kabulba indultam 12 hónappal ezelőtt. Az akkor bennem kavargó érzéseket, félelmeket nem könnyű így ennyi idő után felidézni. Az utóbbi időben nem írtam bele sokat. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy gyakorlatilag ki sem látszunk a munkából. Mikor 2012. május 12-én megérkeztem, akkor én voltam a 9. tagja a nemzetközi csapatnak. Ma közel 30-an vagyunk és most már restaurátorok is csatlakoztak a társasághoz. Hamarosan pedig a 3D-s szkenneres lengyel csapat is csatlakozik hozzánk. Elmondható, hogy a hatalmas méretűre duzzadt a régészeti feltárásban résztvevő társaság. Mindent összevetve körülbelül napi 500 ember dolgozik közvetlenül az ásatáson és akkor még nem számoltam a közvetetten a munka biztonsági, gazdasági és egyéb hivatalos ügyeit ellátókat.

Eredetileg egy évre jöttem és álmaimban sem gondoltam volna, hogy tovább maradok. A nehéz napokon az a tudat adott erőt, hogy hamarosan vége. De ahelyett, hogy ma felszállnék a hazatartó repülőgépre, még itt vagyok.

Nem volt könnyű döntés, de néha nagyobb az ember becsvágya, mint azt maga is gondolná. Őszintén megmondva hihetetlen erőt ad az, hogy részt vehetsz régészként a világ talán jelenleg legnagyobb régészeti munkálataiban, amelyek ráadásul alapvetően átírják majd Belső-Ázsia, ennek a térségnek a történetét. Ez a tudat érezhető minden oldalról, ami a feltárást körülveszi. Egyrészt az afgán politikai oldalról érezhetjük a munkánk kiemelt fontosságát és ennek a támogatását. Másrészt az itt zajló munkálatok hihetetlen média érdeklődést váltanak ki. Gyakorlatilag Japántól Csehországon keresztül az Egyesült Államokon keresztül minden jelentősebb és nem jelentősebb média megfordult itt és nincs olyan hét, hogy ne jelenjen meg valamilyen írás a munkákról a világ valamely pontján.

Nem utolsósorban a továbbmaradásra ösztönzött az a "nyomás", amely mind a kollégáim, mind az afgánok részéről érkezett. Ennek egyik része a munkám elismerése, a másik pedig emberi. A munkám elismeréséről annyit, hogy a Világbank kiadta a koordinátornak és a két vezető régésznek, hogy egy 20 szempontból álló rendszer alapján készítsenek értékelést a társaságunkról. Ebben a szempontrendszerben a szakmai tudáson át a nyelvtudáson keresztül a "csapatépítésig" minden benne volt. Számomra csak kissé meglepő :D módon én kaptam a legtöbb pontot. A másik ilyen elismerés, hogy a munkát szervező minisztérium egy kikérő levelet írt a szegedi múzeumnak, amelyben kérik a múzeumot, hogy még egy évre engedjen el kiemelkedő munkám miatt.
Nem volt könnyű helyzetben a múzeum sem, hiszen otthon is lenne munka, de elengedett. Igyekszem ezt valami különlegessel meghálálni majd.

Azt amit viszont a családom nyújt, azt még különlegessel sem lehet meghálálni. Ők cipelik azokat a terheket továbbra is, amelyeket nekem kellene és apa ott léte nélkül vágnak ők is nekik az újabb egy évnek. Igazából nem is tudom melyik a nehezebb.

Az emberi oldala pedig két irányú a dolognak. Az elmúlt egy évben nyitott szemmel és szívvel éltem itt, ami érezhető a mindennapi viselkedésemben is. Tudom, hogy nem tudok változtatni a világ folyásán, de legalább a velem együtt dolgozóknak próbálok segíteni a hihetetlen nehéz és kemény életükben. Néha nem kerül ez igazán sokba. Rendkívül értékelik például, hogyha az ember veszi magának a fáradságot és igyekszik néhány alapvető mondatot megtanulni a helyi nyelven. Mindig megmosolygom magamban, mikor különböző okok miatt a bécsi afgán nagykövetségre kell mennem és fársziul szólalok meg. Először mindig meglepődnek :D Pedig most már az egy év alatt azért tovább jutottam néhány mondatnál, de van olyan kollégám, aki nem is akar megtanulni még egy szót sem. Hadd ne mondjam, angol az illető... Mindez a hétköznapi, emberi viselkedés hihetetlen dolgokra képes, amely azt eredményezi, hogy a néha én sem tudom kezelni azt a figyelmet és kedvességet, ami viszonzásképp megnyilvánul.

Még sorolhatnám az okokat (talán százat is találnék), de inkább maradjunk annyiban, hogy a blog folytatódik a 2. évben is :D